A beatzenétől a helytörténetig: Lelkes Vince 60

Megalakulása óta elnökhelyettese a Pro Patria Honismereti Társulásnak, s egyik szervezője a szlovákiai magyar helytörténészek évente tartott országos találkozóinak.

Három választási időszakban a Csallóközi Városok és Falvak Társulásának alelnöki tisztségét töltötte be. Ma helytörténészként, szerkesztőként, sportriporterként tevékenykedik. Lelkes Vince a Csallóköz történetét kutatja, szenvedélyes elhivatottsággal tárja elénk szűkebb pátriája elfeledett eseményeit és személyiségeit. A sokoldalú közéleti szereplővel 60. születésnapja kapcsán beszélgettünk.

Dióspatonyban kezdted, méghozzá szlovák tannyelvű iskolában. Később mégis a magyar újságírás, szerkesztés és kutatás felé indultál. Hogy lehet ez?

1962-ben lettem tanköteles, és annak idején volt egy olyan ideológiai ráhatása, szebben mondva »felvilágosító munkája« az állami apparátusnak, amellyel a magyar szülőket azzal hitegették, hogy gyermekük jobban fog érvényesülni, ha szlovákul tanul. A mi falunkban is több szülőt sikerült az akkori agitátoroknak meggyőzniük, köztük az enyéimet is, ők azonban később megbánták ezt. Dióspatonyban osztatlan osztályban folyt a tanítás a szlovák tannyelvű alapiskola első öt évfolyamában, a felső tagozatot – hatodiktól kilencedikig – aztán Dunaszerdahelyen végeztem az akkori Május 1. téri alapiskolában. A dunaszerdahelyi szlovák gimnáziumban érettségiztem 1975-ben, majd Nyitrára kerültem, ahol a pedagógiai karon szlovák nyelv és irodalom, valamint polgári nevelés szakon kezdtem meg a tanulmányaimat. Két szemeszter után meggondoltam magam, és abbahagytam. Rájöttem ugyanis, hogy a pedagógusi pálya nem nekem való, az intézmény négy fala közötti mozgástér számomra igencsak szűk.

Szlovák iskolákat végeztél, mégis magyarul publikálsz, magyar könyvek szerkesztését végzed, saját kiadványaidat is magyarul írtad.

Számomra automatikus volt, hogy magyarul olvassam a klasszikusokat, a szlovákiai magyar irodalmat 1918-tól napjainkig. Az évek során nagyon sok szerzőt személyesen is sikerült megismernem, ugyanakkor a szlovák nyelvű írás, szerkesztés, fordítás sem okoz gondot. Korábban rendszeresen eredeti szlovák irodalmat is olvastam.

Amikor abbahagytad a tanulmányaidat, volt elképzelésed, mihez kezdesz?

Már középiskolás koromban külső munkatársa voltam az akkori Csallóköz regionális hetilapnak, amelynek Jozef Krištoffy volt a főszerkesztője. Az érettségit követően, majd a nyitrai kitérő után újságíró-gyakornokként dolgoztam a szerkesztőségben. Az akkori redakció kiváló szellemi műhely volt, meghatározó az életemben. Olyan publicisták, jellemes emberek dolgoztak ott akkor, mint Bereck József, Mészáros Károly, akik már nincsenek közöttünk, továbbá Szigeti László és más külső munkatársak. A pozsonyi központi lapok szerkesztői, riporterei is rendszeresen megálltak Dunaszerdahelyen. Még akkor is, amikor szolgálati útra Közép- és Kelet-Szlovákiába utaztak, első állomásuknak mindig a Csallóköz szerkesztőségét tették meg egy kávészünetnyi időre. Közülük is sok érdekes embert ismertem meg.

Az íráson kívül milyen feladatai voltak még egy kezdő újságírónak?

Kötelező volt tanulni, kötelező volt olvasni. Volt olyan eset, hogy délután megkaptam egy könyvet Mészáros Karcsitól, aki azt mondta: »Reggelre olvasd el, és hozd vissza, mert a következő olvasója várja.« Rám ez nagyon ösztönzőleg hatott, úgyhogy akkor és ott magába szippantott a betűk birodalma, s azóta is fogva tart. Valósággal faltuk a könyveket, főleg a kortárs magyar és világirodalmat. Rendszeresen izzó vitákat rendeztünk egy-egy kiemelkedő alkotásról.

Mi történt a Csallóközben töltött gyakorlat után?

Behívtak katonai szolgálatra, majd 1981-ben a szülőfalumban, Dióspatonyban megválasztottak a helyi nemzeti bizottság elnökévé. Huszonöt évesen én lettem az akkori Csehszlovákia legfiatalabb tanácselnöke. Ez teljesen új kihívást jelentett számomra. Mindig mozgalmi ember voltam, érdekeltek a közügyek, a helyiek, regionálisak és országosak egyaránt. Ez családi vonás nálunk. A két világháború közti időszakban apai nagyapám tagja volt a községi képviselő-testületnek, aztán évtizedekig az édesapám is.

Te pedig később polgármesterként építetted Dióspatonyt…

1990-től polgármesterként négy megbízatási időszakon át szolgáltam szülőfalumat, talán nem eredménytelenül. Majd további négy esztendeig a Csallóközi Városok és Falvak Társulásának ügyvezetője voltam. Így történt, hogy kereken 30 évig dolgoztam a közigazgatásban, 1981. július 1-től 2011. július 1-ig.

Közben újságíróként is tevékenykedtél?

Ez a szerelem megmaradt középiskolás koromtól. A dunaszerdahelyi szerkesztőséggel állandó kapcsolatban voltam, előbb külső munkatársként, majd főmunkatársként, később főszerkesztő-helyettesként 2011 végéig. Ekkor néhány társammal együtt elindítottuk az InfoCsallóköz nevű járási hetilapot, ahol szintén főszerkesztő-helyettesként, valamint a sportrovat vezetőjeként dolgoztam.

Ráadásul alapító főszerkesztője voltál egy másik lapnak…

Igen, Dióspatonyban 2001-ben megalapítottam a Patonyföld című havilapot, a patonyiak lapját, melyet 2010 decemberéig adtunk ki, de az anyagi források kiapadása és az új vezetőség érdektelensége megállította. Addig nyolcszáz példányban jelent meg, és az elszármazott patonyiak is olvasták, szinte az egész világon, mert idővel adatbázist alakítottunk ki, s az érdeklődőknek elküldtük a lapot Chicagóba, Londonba, Frankfurtba, Bécsbe, Budapestre, Debrecenbe, idehaza a Bodrogközbe és máshová. Kapcsolatom a sajtóval, az újságírással köztisztségeim gyakorlása idején is megmaradt tehát, ehhez társultak menet közben a helytörténeti kutatások.

Ezek manapság kitöltik időd nagy részét. De mikor kezdődött?

A helytörténet iránti érdeklődésem gyerekkoromhoz kötődik. Apai nagyanyám annak idején szerette olvasni a különböző helytörténeti témájú írásokat, a regionális és a központi sajtóban. Volt egy olyan jó szokása, hogy ezeket, köztük a Csallóköz történetével foglalkozókat, kiollózta, s egy kockás füzetbe ragasztotta kronológiai sorrendben. Hideg téli estéken aztán előhúzta, és kérdezgetett engem, hogy emlékszem-e a konkrét időpontokra, a konkrét nevekre. Sok történelmi összefüggést ő magyarázott el nekem a maga módján. Akkor ébredt fel bennem az érdeklődés a történelem iránt, s ebből az érdeklődésből fejlődött ki a kutatási kényszer. A Csallóköz múltja meg egyre inkább és egyre mélyebben kezdett foglalkoztatni.

Tudatosan mikor kezdted a kutatást, mikor vált a hobbi munkává?

Talán akkor, amikor belső munkatársa lettem a Csallóköznek 2007-ben, és minden héten meg kellett töltenem egy rovatot helytörténeti írásokkal. Ez ösztönzőleg hatott rám. Nyolcvan-százhúsz évvel ezelőtti csallóközi eseményeket, történéseket elevenítettem fel a lap hasábjain. Munkámat egyre intenzívebben végeztem, sőt kénytelen voltam kezembe venni történelemkönyveket, különböző régi folyóiratokat és levéltári iratanyagokat tanulmányozni, lexikonokat lapozgatni; s ez így van mostanáig. És minél mélyebbre jutok az iratok búvárlása közben, annál több történelmi dokumentumra, adatra, összefüggésre csodálkozom rá. A kutatásnak sosincs vége.

Két év alatt két köteted jelent meg, a Csallóközi lenyomatok és a Múltidéző életképek a Csallóközből címűek, s két szerzőtársaddal összeállítottad és az általad alapított Cecília Kiadónál megjelentetted Dióspatony futballkönyvét, mely nyolcvan év történéseit fogja össze. Hogy fogadták mindezt az olvasók?

Nagyon jó a fogadtatásuk, és újabb külső impulzusokat is kapok az író-olvasó találkozókon. A Csallóközben nagyon sok érdekes és értékes ember élt az elmúlt évszázadokban, akik nélkül, illetve a munkásságuk nélkül a Csallóköz nem olyan volna, amilyen ma. Könyveimben – szándékom szerint – őket szerettem volna felmutatni, mert megérdemlik, hogy megtanuljuk a nevüket, vagy akár emléktáblákkal emlékezzünk/emlékeztessünk rájuk, intézményeket, utcákat, tereket nevezzünk el róluk. Ők voltak koruk közéletének mozgatói. Pártokat, egyesületeket alapítottak, előadásokat tartottak, létrehozták a regionális sajtót, az első műkedvelő színjátszó csoportokat, színdarabokat írtak, szerepeltek, hangversenyeket adtak – tanáremberek, lelkészek, papok, orvosok, állatorvosok, újságírók, egykori sportolók ők, mind-mind szerves részei a bő évszázaddal ezelőtti történéseknek.

És mert a kutatásnak soha nincs vége, gondolom, számíthatunk a folytatásra is.

Ha megadatik számomra, hogy tudok újat mondani, mindenképpen. Nyersanyag van, a források kiapadhatatlanok, több kútfőből táplálkozhat a kutató Budapesttől Somorjáig, Pozsonytól Vágsellyéig. Idő és szorgalom kérdése az egész, hogy az ember mit, mennyit és mikor fog tudni belőlük kiaknázni. Araszolgatok előre, s ha az egészségem és a korlátaim is engedik, szeretnék minél több izgalmas eseményt, érdekes embert felszínre hozni, bemutatni a nagyközönségnek. Elsősorban azért, hogy szűkebb pátriánk jeles szülöttei a mintaképeink lehessenek, mert sokuk élete, életműve követésre méltó.