Három idézet 95 év után

Szóljon helyettem más: Kosáryné Réz Lola (Selmecbánya, 1892 – Budapest, 1984) író, műfordító, aki megélt ezt-azt, és megírta, valamint Nádasdy Ádám (Budapest, 1947) nyelvész, költő, műfordító, a nyelv életének tudója. Maradéktalanul egyetértek vele: Nem szégyenkeznünk kell amiatt, hogy a magyar nyelvet különböző országokban különbözőképp használják, hanem büszkének kell lennünk. A hangsúly ugyanis ne a „különbözőképp”-en legyen, hanem a „használják”-on. 95 év után is.

Március óta német megszállás alatt volt az ország. A propaganda üvöltött és uszított. A bombázások egyre sűrűbbek lettek. Tízszer, hússzor annyi magyar fiú pusztult már el ok és cél, hit és meggyőződés nélkül idegen érdekek szolgálatában, mint a régi háború alatt, de nem volt elég. Nem volt elég. Tini néha a homlokára szorította a tenyerét, és önmagától kérdezte, lehetséges, hogy még egyszer el lehessen követni ugyanolyan őrültséget, mint amiért egyszer már keservesen megszenvedtünk? Nem is olyat, még sokkal nagyobbat. Már évekkel ezelőtt, mikor a rádió ujjongott, a Himnuszt játszotta és a Rákóczi-indulót harsogta, mikor naiv lelkek boldog öröme közepette diadalmas zeneszóval vonultak be a magyar csapatok Kassára és Kolozsvárra, Tini elzárta a rádiót, leengedte a függönyöket, és sírt. (Kosáryné Réz Lola: Por és hamu, Kráter Műhely Egyesület, 2010)

A pozsonyi nénike

Tavaly Pozsonyban vendégeskedtem ottani magyaroknál. Mentünk az utcán, hangosan beszélgettünk. A parkban egy nénike azt kérdezte: „mágyárszki?” Én álltam legközelebb, bólintottam. „Budapest?” kérdezte. Társaimra néztem, akik közül egy se volt budapesti, mind szlovákiai magyarok voltak. Ők visszanéztek rám: téged kérdeztek, felelj! Rámosolyogtam a nénire, bólintottam, igen. A néni büszkén nyugtázta tájékozottságát: ha magyar, akkor Budapest. Ez rám igaz volt, de a többiekre nem: vajon mit szólt volna a néni, ha megmondják neki, hogy ide valósiak Pozsonyba meg Szerdahelyre meg Nyitrára, nix Budapest, szlovákiai magyarok vagyunk, csókolom.

A néni – egyébként jó szándékú – kérdése elég nagy bajt takar. Azt ugyanis, hogy a környező országokban a többségi emberek gyakran nincsenek tisztában azzal, hogy honfitársaik bizonyos része magyar, így aztán turistának nézik a magyarul beszélőt. A többségi társadalmaknak, lássuk be, nem is nagyon érdeke, hogy fennen hirdessék: mennyi magyar él őnáluk, ők szívesen bagatellizálják ezt. Mármost mi, többi magyarok, akaratlanul segítünk nekik ebben a bagatellizálásban, ugyanis mi sem szívesen beszélünk „szlovákiai magyarokról” vagy „romániai magyarokról”. Ó, igen, „határon túliakról” sokat és szívesen beszélünk (legalábbis az utóbbi húsz évben), de hogy konkrétan mely országban élnek a határon túli magyarok, azt nemigen szeretjük megnevezni. Inkább történelmi elnevezéseket használunk, amik a mai európai térképen – bármily fájdalmas – nincsenek rajta. Nincs Felvidék, nincs Erdély, nincs Vajdaság, nincs Kárpátalja. Ha viszont ezek nincsenek, akkor ezekben nem is élhet senki, következésképpen a kisebbségi magyarok nem élnek sehol, következésképpen valami mesebeli létük lehet csak – legalábbis a világ szemében és sajnos sokunk szemében idehaza is. És persze a szomszéd államok lakóinak szemében is: a szomszéd államok és a távolabbi világ lakói meglehet, hallanak valami felvidéki magyarokról, de hogy Szlovákiában is élnének magyarok, arról alig! (Nádasdy Ádám: Párkit a líceumba!, ÉS, 2011. április 22.)

Hiszen ha minden szlovák és minden magyar tudná, kitől, hogyan származott, ha tenyerükről le lehetne olvasni a vérkeveredést, talán nem bántanák egymást, és talán nem is bántották volna. Talán.

A tehetetlenség a legfélelmetesebb feszítő erő, ha vak tudatlansággal, vagy nyugtalanul lobogó félműveltséggel keveredik. (Kosáryné Réz Lola: Por és hamu)

Másnap újra hideg szél fújt, de VASÁRNAPra szép lett az idő.

Kosáryné Réz Lola: Por és hamu