A karácsony is egy szép előadás

„Legszebb szerepem az anyaság”

A takaros kis portán igazi adventi hangulat fogad: gyertyák az asztalon, fenyőgirlandok a lépcsőkorláton, pattogó fahasábok a kemencében. A legkisebb gyermek, az egyéves Virág Anna épp felébred délutáni álmából. Kíváncsi tekintettel méreget bennünket, majd inkább a lábunk alatt sündörgő kutyusok társasága mellett dönt. Ez kivételes nap, mert mindenki otthon van – nincs sem előadás, sem próba, sem válogatás. „Főleg azért lettem szabadúszó színész, hogy magam oszthassam be az időmet, én dönthessem el, mikor mit vállalok. Most már tudom, hogy ha az ember szabad, a felelősségérzete köti, és ha nincs munkahelye, ahonnan hazajöhet, akkor mindig, mindenhol dolgozik” – mondja mosolyogva Tamás, akit Faludy György Villon-fordításaiból készült önálló estje ébresztett rá a tájoló előadások varázsára. „Mindenki lenézi a haknit, de én be akartam bizonyítani, hogy ezt nagyon magas színvonalon, főállásban is lehet csinálni. Az idő és a tapasztalat engem igazolt, A helység kalapácsát, A nagyidai cigányokat és a meseelőadásainkat évek óta játsszuk töretlen szakmai és közönségsikerrel. Minden előadáson érzékelem, hogy amit az irodalommal művelünk, az rendben van, megérinti a lelkeket. Petőfi, Arany vagy Csokonai olyan klasszikusok, akiknél csak arra kell vigyázni, hogy el ne rontsuk. Fergeteges a humoruk, egyszerű, mégis sokrétű a mondanivalójuk: nincs az a közönség, amelyet ne lehetne megfogni velük” – érvel szenvedélyesen a színész, aki a főiskola elvégzése után arról álmodott, hogy a Jókai Színház társulatának tagja lesz. Még portásnak sem kellett – feleségével, Szilviával együtt így került a kassai Tháliába, és ott nagyon termékeny, főszerepekben gazdag évet húztak le. „Nagy csalódás volt számunkra a komáromi elutasítás, mert nem számoltunk vele, de Kassán minden keserűségért kárpótoltak. Réka akkor volt kicsi, próbáltuk úgy beosztani a munkát, hogy egy este csak egyikünk játsszon, de egy idő múlva egyre több olyan darab lett volna, amelyben mindketten szerepet kaptunk – kapcsolódik be a beszélgetésbe Szilvia. – Színészfizetésből nem lehet bébiszittert fogadni, ezért kezdtünk gondolkozni azon, hogyan oldjuk meg a helyzetünket. Végül a sors segített, várandós lettem Ádámmal, és két gyerekkel nem maradhattunk egy színészlakásban. Rászántuk magunkat a teljes váltásra, visszaköltöztünk Komáromba, a városi lakás helyett falun vettünk házat, és belevágtunk a szabadúszó-életmódba. Kilencven százalékban a gyerekek határozzák meg a döntéseinket, nem a szakmai ambíciók. Semmit nem akartam úgy vállalni, hogy leadom a gyermekeimet valahol megőrzésre, mert magunknak szültem őket” – mondja Szilvia, aki tudatában van annak, hogy élete legszebb szerepe az anyaság. „Válogatásokról, főszerepekről mondtam le, de soha nem mondanám, hogy a gyerekek miatt, mert meggyőződésből tettem, és nem sajnálom. Szeretem a szakmámat, örülök a sikernek, a népszerűségnek is, de ez többet ér, mert maradandó.”

„Csak az biztos, hogy szeretjük egymást”

A családban most Tamás az, aki többet van színpadon, több jut neki az elismerésből. De már ő is tudja, hogy ez a pillanatnak szól, és csak akkor ér valamit, ha van kivel megosztani.

„Szombaton több száz ember ünnepelt engem Budán; ma még csak kedd van, de már egyikünk sem emlékszik rá. Ezt kell az embernek helyretennie magában és nem összekevernie a pillanatnyi mámort azzal a boldogsággal, amelyet az állandóság adhat. Akár megszégyenülve, akár megdicsőülve jövök haza egy előadás után, Szilvi mindig átölel, a gyerekek mindig ugyanúgy örülnek nekem. Az biztos, hogy mi szeretjük egymást, és mivel ez így van, minden más lehet bizonytalan, elbírunk vele.” Persze a Csavar Színház tízéves múltja és jelentős sikerei már komoly biztonságot jelentenek szakmai szempontból is. „Nem igaz, hogy csak bóvlival lehet tájolni, mert a közönség igénytelen, elrontotta a tévé, meg a bulvár, ki kell szolgálni. Erre Jókaival válaszolnék, aki azt mondta, hogy akkor írjunk giccset, de magas színvonalon. És megszületett Az aranyember, A kőszívű ember fiai meg a többi halhatatlan mű. Mi is ezt csináljuk, a kabaréból, az operettből, a modern zenéből és a népművészetből hozott elemekkel tesszük érthetővé, élvezhetővé a magyar irodalom gyöngyszemeit. Úgy, hogy a legneveletlenebb diákközönség is belefeledkezik, mert rájön, hogy neki, róla is szól” – magyarázza nagy hévvel Tamás, de közben fél szemmel mindig a csetlő-botló csöppséget figyeli. „Anna Virág még féléves sem volt, amikor elvittük egy előadásunkra, és kerekre nyílt szemmel nézte, mennyien tapsolnak nekem. Utána hetekig ő is tapsolt, ahányszor csak meglátott – kell ennél nagyobb siker?” – kérdezi, s a szemén látszik, hogy a választ is tudja.

A gyerekek mesén, színházon nőttek fel, ez a természetes közegük; nem csoda, hogy a két nagyobbik maga is színész szeretne lenni. „Nem fogjuk lebeszélni őket, mert én előnynek tartom, hogy a mi példánkból tudni fogják, mibe vágnak bele. Ha mégis vállalják, akkor komoly lesz az elhatározásuk, mi csak annyit tehetünk, hogy segítjük őket a tanácsainkkal. Ez nekünk nem adatott meg, mert a családban nem volt szakmabeli. Sok mindent a saját bőrünkön kellett megtapasztalnunk, a saját kárunkon megtanulnunk” – árulja el Szilvia, aki reklámok tucatjaiban is szerepelt az utóbbi években. „Nekem nem derogál a reklám, úgy gondolom, az is munka, nem igényel sok időt, ráadásul pénzt is hoz a házhoz, és három gyerek mellett ez sem mellékes szempont.” Erről Tamásnak rögtön eszébe jut egy történet, hogyan jöttek vissza egy nap után a horvát tengerpartról, mert Szilvia reklámszerepet kapott. „Nyolc év után először mentünk el nyaralni. Az első napot hasmenéssel fetrengtem végig, aztán jött a telefon, hogy másnap forgatás. Gondoltam, a pénzt úgyis arra szántuk, hogy jól érezzük magunkat, amíg Szilvi forgatott, én a Balatonnál a gyerekekkel két nap alatt elvertem az egy hétre szánt költőpénzt. Nagyon jól éreztük magunkat; akkor láttam, hogy meg lehetne ezt szokni, de szerencsére több lehetőségem nem volt, hogy ilyen kísértésbe essek.”

Mindenáron az ismertség sem kell

Szilvia életében inkább a tévésorozatok jelentették, jelentik a nagy kísértést, többször is vagy-vagy alapon kellett már döntést hoznia, számolva azzal, hogy ha nemet mond, többé eszébe sem jut az illető rendezőnek. Mégis mindig tudta, mi a fontosabb. Talán azért, mert amikor lemondott valamilyen lehetőségről, az élet mindig kárpótolta egy következővel.

„A Dr. Ludsky és a Rendelő a Rózsakertben című tévésorozatokban szerepeltem, szép munka volt, mert neves szlovák kollégákkal játszhattam. Ez a nagy különbség a magyarországi és a hazai sorozatok között, és ezért választottam inkább itt a kisebb szerepet, mint a Jóban-rosszban című tévésorozatban főszerepet. Itthon jobban meg is becsültek, nem úgy beszéltek velem, hogy örülhetek, hogy médiasztárt csinálnak belőlem. Arra nem számítottak, hogy engem ez nem érdekel, sőt nagyon felháborított, amikor azt láttam, hogy a bulvársajtóban felhasználnak. Forgatásokon készült, összefüggéseikből kiragadott, félreérthető fotók jelentek meg rólam hazug szövegekkel, nem akartam, hogy a gyerekeim ezt lássák. Undorító volt, ízléstelen, és az egészben az volt számomra a leginkább kiábrándító, hogy ez az egész a bulvársajtó és a tévécsatornák közti hallgatólagos megegyezés alapján működik. Csak úgy lehet belőle kimaradni, hogy az ember nem megy el a közös bulikra, és nem ad alkalmat a lesifotósoknak, találgatásokra, mert bármennyire azt hiszi, hogy rendezett az élete, stabil a kapcsolata, a sok hazugság és az ebből eredő feszültség kikezdheti. Minél többet cáfolsz valamit, annál hosszabban emlegetik. Ennyit az országos ismertség sem ér számomra” – mondja teljes nyugalommal Szilvia.

Közben megérkezik az iskolából a két nagyobb gyerek, és átveszik Anna Virágot. A szobából ugyan hangos „csatazaj” hallatszik, de a két gyakorlott szülő rá se hederít. Azt mondják, ez a normális. „Imádják egymást, soha nincs baj, ha együtt vannak. Örülünk ennek, mert megtanulnak alkalmazkodni, önzetlenül adni, jó szívvel elfogadni, odafigyelni a másikra. Ezért akartunk kutyát is, aztán négy lett belőle, egy bichon frisé és egy tibetiterrier-pár. Olyanok, mint a családtagok. Cicánk is van, meg tyúkjaink, libáink, pulykáink, bárányaink és lovaink” – sorolja a háztartás tagjait Szilvia.

Az ünnep fénye, íze és illata

Tévedés ne essék, a színész házaspár nem üzemeltet tanyagazdaságot, csak a maga örömére tartja az állatokat. A cicát kapták, a lovakat, Csillagot és Akhilát Szilvia kívánságára vették, Bazsa és Rózsa, a két bárány idén került a ház mögötti karámba, Tamás születésnapjára.

„Nem volt tapasztalatom a lovakkal, de ma már el sem tudok képzelni jobb kikapcsolódást, mint a lóval együtt futni, aztán hazakocogni rajta, vagy Szilvivel kilovagolni valahová, ahol a madár se jár – mondja Tamás. – A bárányoktól is idegenkedtem, egyelőre tisztes távolságból nézegetem őket, de attól tartok, Szilvi nem tud olyan állatot mondani, amelyet be ne fogadnék, ha ő örül neki.”

Szilvia szerint a bárányok relaxációs eszközként is működnek: olyan nyugalmat árasztanak, hogy Anna Virág úgy tud a legjobban elaludni, ha őket nézi. „Sokkal közelebb áll hozzám ez a csendes vidéki élet, mint az a fővárosi úgynevezett művészközeg, amelyről sokan álmodnak, de amikor megtapasztalják, ráébrednek, mennyi benne a hamisság és a póz. Nem hinném, hogy csak ott lehet érvényesülni: a tehetség akárhonnan indulva megmutatkozik, ha elég kitartó. Persze azért szerencse is kell hozzá, valamiféle kezdő lökés, hogy egyáltalán észrevegyék. Ez főleg ránk, szlovákiai magyar színészekre érvényes, hiszen a magyarországi és a szlovák szakmába nem magától értetődő a bejárásunk. Akinek a nevét nem tartják számon a fontos emberek, az lehet bármilyen tehetséges, mégsem kap lehetőségeket. Ez talán minden szakmában így van, csak a miénkben jobban látszik” – véli Szilvia. Azt már Tamás fűzi hozzá, hogy mi, magyarok, összefogni, egymásért kiállni sem tudunk igazán. „Ilyen körülmények között sokszor még a tehetség mindent legyőző ereje sem érvényesülhet, mert ha a döntéseket kicsinyes, irigy, tehetségtelen emberek hozzák, akkor az a legutolsó szempont. Ezért üdítő szabadúszóként dolgozni; viszont tény, hogy a kőszínháznak, egy igazi műhelyként működő társulatnak hatalmas a vonzereje. Lehet, hogy épp érik az idő ilyesféle váltásra” – mondja sokat sejtetően.

Egyelőre azonban a karácsonyig hátralévő napokat számolják. Adnak rá, hogy varázsa, fénye, íze, illata legyen az ünnepnek, hiszen ha gyermek van a családban, tulajdonképpen a karácsony is egy szép és őszinte előadás. „Szeretem ezt a készülődést, az ünnepre való ráhangolódást. Ilyenkor mindig régi karácsonyokra gondolok, például arra, hogyan eszkábált Tomi seprűnyélbe szurkált fenyőgallyakból karácsonyfát Pozsonyban, amikor nem volt pénzünk fenyőre. Mostanra kialakultak a saját hagyományaink. Advent első vasárnapjára Rékával kidíszítjük a házat, mécsesek égnek minden este, illatlámpákból citromfű-, fahéj-, narancsillóolaj párolog. Az egész család együtt süti a mézeskalácsot – két adagot, mert az első még sütés közben elfogy. Esténként meleg tea és almás pite mellett társasozunk a gyerekekkel. Karácsonykor ebédre lencselevest eszünk. Idén a hagyományos helyett török lencseleves lesz saját készítésű pitával, melyeket hosszas kísérletezések után végre sikerült tökélyre fejleszteni. A pirított friss menta a titok nyitja. Az ünnepi vacsora megismerkedésünk óta úgy zajlik, hogy Tomi főzi az utánozhatatlan vásárúti halászlét, a rácponty azalatt sül meg, amíg a templomban vagyunk. A misére indulva én egy kicsit lemaradok, mert segítenem kell Jézuskának, nehogy összekeverje az ajándékokat. Hazaérve sosem marad el a közös éneklés, az ajándékbontás után pedig jöhet mindannyiunk kedvenc szórakozása, a kártyaparti. Advent kezdetétől vízkeresztig számunkra minden nap ünnep, mert azzá tesszük egymásnak. Remélem, egyszer a gyerekeink is jóleső nosztalgiával fognak emlékezni ezekre a csodás hetényi karácsonyokra.”