Fél kézzel kapál, zöldséget tisztít…

Kapálás? Nem lehet gond…

„Mindent újra kellett tanulnom.“

Dagasztani egy kézzel is lehet (a szerző felvételei)

Előre átgondoltam, mit fogok kérdezni, a helyszínen mégis váratlanul felmerült a kétely. Vajon illik-e az emberek legbensőbb fájdalmáról érdeklődni ? Nem tartja-e riportalanyom udvariatlanságnak, ha emlékeztetni fogom őt arra a napra, amelyet szeretne, de soha nem tud elfelejteni? Arra a napra, amikor az egész életét meghatározó baleset megtörtént.

Az almágyi Balázs Gizella szüleivel gabonát csépelt a helyi uraság birtokán. Az akkor tizenöt éves lány napokon át a pelyvát húzta a dob alól. A forróságban marta a por, de végezte tisztességesen a rá bízott feladatot. Az utolsó cséplési napon került sorra a rozs; fel is lélegzett egy kicsit, mert annak a pora már nem szúrta annyira testét, mint az árpáé. De nem sokáig húzhatta a pelyvát, mert fent a dobon a cséplőgép etetője és a kévevágó nehezen boldogult a hatalmas gabonakévékkel, felhívták segíteni a fiatal lányt. Az volt a feladata, hogy a kocsiról átdobott kévéket felemelje. Gizella közel állt az etetőnyíláshoz, akaratlanul is látta, hogyan nyeli el egyenként a kalászoktól súlyos kévéket a gép gyomra. Hármasban valóban gyorsabban ment a munka. Addig, amíg nem történt meg a baj. Gizella a látványtól, a monoton zúgástól vagy egyszerűen a fáradtságtól megszédült, és a kévével együtt beesett a dobba. A cséplőgép etetője utánakapott, megragadta, az életét megmentette, de Gizella bal karját a gép azonnal letépte.

– Ezerkilencszáznegyvennyolcat írtunk – emlékezett Balázs Gizella. – Abban az esztendőben töltöttem be a tizenötödik életévemet. Édesapám után szedtem a markot az uraság birtokán. Amikor elfáradtam, leültem egy kicsit pihenni, ilyenkor édesapám szedte fel és kötözte kévékbe a levágott rendet helyettem. A nővéremet idegen kaszáshoz osztották be. Tizenkét pár vágta az uraság gabonáját. Amikor learattunk, beindítottuk a cséplőgépet. Azon az emlékezetes napon már nem sok volt hátra a cséplésből. Déli tizenkettőre az utolsó kévével is végeztek, de sajnos, ezt én már csak a szüleimtől tudom.

Bár belső kiegyensúlyozottsággal beszél a történtekről, ennél a mondatnál elcsuklik a hangja. Érthető, hiszen az idő múlásával általában az élmények megszépülnek, időskorra legtöbb esetben szinte nem is marad rossz, csak szép gyermekkori emlék, Gizellánál ez nem így van. A borzalmas emlék élete végéig elkíséri, és a „jegy“ megmarad.

– A baleset után feltettek egy nyári szekérre, és vittek Ajnácskőre a körzeti orvoshoz – folytatta, miután két könnycseppet kitörölt a szeme sarkából. – A jajszót húztam egész úton. Az orvos lenyírta a vállam végén maradt bőrt, és azonnal mentőautót rendelt. Az bevitt a rimaszombati kórházba. Ott a sebemet ellátták, a karom helyét tizenkét öltéssel összevarrták.

Őszre fordult az idő, a Balázs család saját kukoricáját törte. Egy kocsival már az udvaron volt, amikor Gizella hazatért Ajnácskőről, ahová kötésre járt a körzeti orvoshoz. Felült a kukoricakupacra, térde közé szorított egy kukoricacsövet, jobb kezével pedig fosztani kezdte. Mire szülei meghozták a második fuvart, akkorra már jókora halom fosztás feküdt az udvar sarkában, a fal mellett pedig szépen egymásra rakva a csuhétól megtisztított kukoricacsövek. Nem fáradt el, de a sebet megviselte a munka. A frissen cserélt kötésen átütött a vér.

Nem tudni, ilyen hatalmas akarattal született, vagy a körülmények hatására vált-e ilyenné. Fiatalabb korában mindenbe belefogott, az állami gazdaságban lovat vezetett, cukorrépatáblákat vállalt kapálni, műtrágyát szórt… A műtrágyával teli vedret egy hanvassal a nyakába kötözte, jobb kezével pedig szórta a műtrágyát. Otthon tésztát dagasztott, gyúrt és nyújtott, a levesbe csíkot vágott, zöldséget tisztított, és természetesen tisztít ma is. Fél kézzel levágja a csirkét, a kacsát, takarít, mos, gyönyörűen hímez, felcsipeszeli a függönyt…

– A kényszer rávitt mindenre, a jobb karom megerősödött: ma már úgy megtartom benne a kapát, mint más kettőben – mondta. – Évekig nem kaptam segélyt, később nagy utánajárásra jóváhagytak nekem havi 150 koronát. Nagyon kevés volt az a pénz a megélhetéshez, ezért elhelyezkedtem az állami gazdaságban; amikor az megszűnt, az erdészetnél dolgoztam. Az erdészetnél kockákat vágtam a gyepbe, ahová a facsemetéket ültettük, az állami gazdaságban pedig mindent végeztem, ami jött. Annyit kerestem, mint a többi asszony, de azt hiszem, annyit is teljesítettem. Minden munka elvégzése sikerélmény volt a számomra, ezekből a sikerélményekből merítettem erőt a további napokhoz. Meg a hitből, hiszen vallásos szellemben nevelkedtem.

Gizi néni legnagyobb fájdalma lányának elvesztése. Úgy gondolta, legalább lesz támasza öregkorára: azonban hét évvel ezelőtt, negyvenkét éves korában elköltözött az élők sorából. Azt mondja, várható volt, ugyanis lánya rendellenességgel született – az egész bal oldala gyenge volt –, mégis fáj az elvesztése. Hétköznapjait többnyire ma is munkával tölti. Van két kertje, ahol burgonyát termel, és termésért kapálnivalót vállal. Szükség van a szemesre, mert háziállatokat tart, még nyulai is vannak. Azt mondja, boldog, és úgy érzi, volt, illetve van értelme az életének.