Sutba kerül végre az iskolatáska; a gyerekhad boldog június végi vonulása láttán az embert emlékek sokasága rohanja meg. A meredek domboldalba kapaszkodó falusi kisiskola képe, udvarán a terebélyes, vén diófával.
Sutba kerül végre az iskolatáska; a gyerekhad boldog június végi vonulása láttán az embert emlékek sokasága rohanja meg. A meredek domboldalba kapaszkodó falusi kisiskola képe, udvarán a terebélyes, vén diófával. Az a hely, ahol az ésszel felérhető mágiák legcsodálatosabbikába, a betűvetés és olvasás tudományába beavatták. És ahol első ízben ízlelte meg az egyik, mai napig is legfelfoghatatlanabb dolgot, amelyet a nagyon okos emberek a különböző neműek egymás iránti vonzalmaként határoznak meg – a szerelmet.
A vén diófa, bizony, sok mindent látott. Nagyszünetek idején az árnyékában akkor még őszinte szavak hangzottak el. Délutánonként tán bátortalan csókok is csattantak, fél szemmel persze mindig a tanító úr ablakát figyelve; mert a tanító úr nagyon szigorú volt. Ma értem csak meg, hogy egyike azoknak az utolsóknak, akik munkája azáltal nyert értelmet, ha a magunkfajta suttyó valamivel többre vitte. Megélt azonban a vén diófa szomorúbb dolgokat is. Az egyik ágán átvetett kötélen himbálózva fejezte be ihletett életét az ős, néhai Eőry Pál kántortanító, akit negyvennégyben a „felszabadító“ szovjet hordák ítéltek halálra, mondván, hogy reakciós volt. Az is csak évtizedek távlatából tűnik fel, hogy a barbárok ellen felhasználható legveszélyesebb fegyver a tudás, mert az legyőzhetetlen. A „reszlovakizáció“ éveiben aztán tanítottak itt szlovákul is, ám a jó palóc gyomor nem vette be a számára idegen nyelvet.
A vén diófát időközben kikezdték a férgek, na meg az idő. Már évek óta nem zöldell; száraz csonkja vádlón mered az ég felé, ám gyökerei még mindig kapaszkodnak a gömöri tájba. Az iskolát, melynek padjait egykor harminc-negyven diák koptatta, bezárták. A mai nebulók – négy évfolyamban talán összesen tízen – egy sokkal kisebb épületben tanulnak, takarékossági okból. Hála Istennek, azért van még magyar tanító, aki gondoskodik arról, hogy a gyökereket ne eméssze el az idő.
„Fiam – mondotta volt halálos ágyán néhai nagyanyám, Eőry Ilona –, légy fa, melynek árnyékában oltalmat találnak a gyengék és az elesettek. Mert megmaradni a hitben – ez a legnehezebb dolog!“
Mit mondhat erre az ember? Úgy legyen!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.