Apáczai után, szabadon

A hír szent, a vélemény szabadJúnius huszadika pénteki napra esett; ez a nap azt hiszem, semmiben sem különbözött a többi péntektől, hacsak abban nem, hogy a gyerekek – nagy örömükre és a dolgozó szülők bosszankodására – otthon maradtak.

A jó tanítók ugyanis sztrájkba léptek. Hogy miért? Állítólag azért, mert kormányunk huzamos ideje nem képes orvosolni az oktatásügy gondjait, és persze azért is, mert az értelmiségiek között javadalmazás dolgában a pedagógusok ma a lista második helyén állnak – persze a végéről nézve.

Új a nap alatt? Nem hinném, hiszen a tanító jó ideje nem tartozik a megbecsült emberek közé. A régi görögöknél azt a rabszolgát nevezték paidagógosznak, akire – általában valamilyen fogyatékossága folytán – nem bízhattak komolyabb munkát, s így a gyerekek felügyeletével, nevelésével foglalkozott. Ma azt a rabszolgát nevezik pedagógusnak, aki – feltételezett magasabb szellemi képességek birtokában – arra hivatott, hogy a jövő nemzedékének észbeli és testi gyarapodásán munkálkodjék.

A történelem során eddig minden diktatórikus rendszer tisztában volt azzal, hogy egy népet csak úgy lehet leigázni és rettegésben tartani, ha megfélemlítik szellemi vezetőit. A képlet elsősorban a pedagógusokra és a vallási vezetőkre vonatkoztatható, akik képesek összefogni és fenntartani a közösséget. Voltak olyan, dicsőnek aligha nevezhető korszakai a történelemnek, amikor a vezetők elhallgattatásának radikális módját választották – a papokat elűzték vagy kivégezték, a templomokat pedig lerombolták. Volt példa arra is, hogy az értelmiségieket lágerekbe vitték, vagy egyszerűen belelövöldözték a legközelebbi folyóba. De az elmúlt fél évszázad is nagyon jó példája annak, miként lehet különféle szankciókkal elhallgattatni, elnyomni az oktatókat, főként a másképp gondolkodókat.

Legfájóbb része a dolognak, hogy a rendszerváltás után csaknem másfél évtizeddel a tanítók helyzete szinte semmit sem változott. A logika törvényei szerint ebből akár az is következhetne, hogy a ‘89 óta egymást követő kormányoknak még mindig egyik leghatásosabb és legszívesebben alkalmazott fegyvere a népbutítás, amely – figyelembe véve, hogy kik töltik be a legmagasabb állami tisztségeket – nem megy csodaszámba.

Mit tehet ilyen körülmények között a pedagógus? Két dolgot: mélyen hallgat, s délután bezárja maga mögött az iskola kapuját, hogy a nap hátralevő részében értelmesebb, tehát jövedelmezőbb dolgokkal foglalkozzon. Ez ma a diákok egyre csökkenő tudásszintjén, felkészültségén mutatkozik meg. A másik, hogy olykor csordába verődve hallatja hangját, bízva abban, hogy a szakszervezetek vezetői – akik köztudottan szívesebben mozognak a tanügynél „jövedelmezőbb“ szférákban – esetleg kegyesen melléjük állnak, ami már önmagában véve is fél sikernek számít. Hogy sztrájk által ebben az országban nem lehet elérni semmit, az persze köztudott dolog, de hát mit számít – hiszen ma már nem lövetnek a tömegbe.

Az olyan, akiből hiányzik a csordaszellem, nem hajlandó közösséget vállalni az alvilági szinten működő szakszervezetekkel, nem ül fel többé az ígéreteknek, és nem hajlandó megszokni, hogy a szakmájában minden új kezdeményezés eleve halott, lelép. És bízik abban, hogy csak akad egy hely, ahol szükség lehet a tudására.

Szabadon idézve Apáczait: oly korban élünk, amikor a tudományt és művelőit annyira sem becsülik, mint a lyukas garast. Ez pedig hiba. Mert sosem a barbárok és az írástudatlanok vitték előbbre a világ dolgát. *