Egy nem mindennapi hivatás

Sokan nem tesznek különbséget a tolmácsolói és a fordítói munka között. Hogyan szokta kijavítani a tájékozatlanokat?

Mindig előzékenyen. Pedig valóban gyakran előfordul, hogy felhívnak, és hamarjában fordítót keresnek, közben kiderül, tolmács jelenlétére lesz szükségük. Nem gondolnak rá, hogy a tolmácskodás élőszóval végzendő és helyhez kötött megbízás, míg a fordítás – egy forrásszövegnek a célnyelvbe történő átültetése – írásbeli feladat. Természetesen mind a tolmácsolásnak, mind a fordításnak különböző szakmai sajátosságai vannak. De mindezt a leendő ügyféllel telefonon könnyen tisztázni lehet.

Önt mi motiválta előbb a nyelvtanulásra, majd arra, hogy tolmács legyen?

Jött ez magától. Talán derűsen hangzik, de gyerekkoromban lányként is nagyon érdekeltek Karl May kalandos és a távoli vadnyugati vidékeken játszódó, indián tárgyú ifjúsági művei. A Winnetou, Az Ezüst-tó kincse, Az inka öröksége lenyűgözött, bár ezek az izgalmas történetek tele voltak akkoriban számomra még idegen angol szavakkal. Hogy mielőbb megértsem őket, bemagoltam a könyvek utolsó lapjain összegyűjtött szószedeteket. A gimnáziumban már választott nyelvként, komolyan kezdtem tanulni az angolt, és ezt az alapot aztán felsőfokú végzettséggel, illetve továbbképzéssel tökéletesítettem. Két eredeti munkanyelvem a szlovák és az angol, de pályám elején, a gyakorlati életben azt tapasztaltam, hogy kevés a hivatásos magyar–szlovák tolmács. Így ezt a szakirányt is aktívan „rátanultam”.

A tolmácskodáshoz elég a megfelelő nyelvtudás, vagy amolyan íratlan „áfaként” a vonzalom is a megbízhatóság és a kívánt nívón végzett munka egyik feltétele?

Szerintem főként a rátermettség az, ami szinte szükségszerű kiegészítője az átlagosnál jobb idegennyelv-ismeretnek. A hivatásos tolmácsok esetében ez duplán érvényes. Az illető életpályája tulajdonképpen a legkülönbözőbb helyszíneken más-más szakterületi témákban, változó összetételű és létszámú hallgatóság, de okvetlenül a nyilvánosság előtt zajlik. Ráadásként tehát az sem árt, ha a tolmács talpraesetten forog az emberek között, feltalálja magát a váratlan szituációkban, jól tájékozott a nagyvilág eseményeiben és a belpolitika aktuális dolgaiban. Ismerje egyben a sűrűbben tematizált szakterületek hangadó lexikáját, legyen meg a szóismerete a közintézmények hivatalos „szótárából”, a hatósági bürokrácia zsargonjából. Ahogy az szintén meghatározó jellemzője a szakmának, hogy a tolmácsolásnak, formailag, több eljárásmódja van.

Egy kívülálló mit értsen ez utóbbi megjegyzésén?

Hogy a tolmácsmunka annak típusaiként változik. Bevett módszer például a konzekutív, azaz követő forma. Ez azt jelenti, hogy az ember megvárja, amíg az előadó egy-egy gondolatmenet vagy rövidebb mondatsor után nagyobb pontot tesz, és akkor tolmácsolja az elhangzottakat. Ennek üteme változó, hiszen az előadók egyszer gyakrabban, másszor ritkábban tartanak szünetet. Sőt, nemegyszer az is előfordul, hogy valaki hosszan, akár percekig tartja magánál a szót. A tolmácsnak ezt nincs esélye megjegyezni, így hát jegyzeteket készít.

Sima tanfolyamokon elsajátítható gyorsírással?

Nem. Egy hasonlónak ugyan hasonló, de pusztán a követő tolmácsolásban használatos sajátos módszerrel, amelyet kizárólag csak az ért és tud benne eligazodni, aki azt abban az adott helyzetben önmagát segítve rögzítette. A gyakorlati menete ennek, hogy a megjegyezhetetlenül hosszú szakaszokban beszélő előadót hallgatva, egy noteszlap két szélére, oszlopos formában sűrűn írott jelzéseket és megjelöléseket teszek. Az egyik oszlopba a tartalmilag fontos, hangsúlyos tényeket és adatokat jegyzem, a másik hasábba pedig azt, ami inkább kiegészítésképpen hangzik el. Az így mentett szövegrész hiteles, még akkor is, ha a tolmács csak percekkel később jut szóhoz, hiszen mintegy „kottából” tudja visszaolvasni a hallottak lehető legkerekebb lényegét úgy, hogy az eredetiből csupán a „vatta” maradjon ki.

Mi történik, ha valaki tényleg udvariatlan mind a tolmáccsal, mind a hallgatóságával szemben, és a tízoldalas referátumát öt perc alatt akarja ledarálni?

Olyankor az elhangzottak vezérgondolatait és néhány adatát kiemelve pusztán egy tartalmi sűrítményt, tömör rezümét lehet az egészből ismertetni. Elvégre a tolmács nem szakíthatja félbe az előadót, mondván: bocsánat, nem bírom önt követni a jegyzetelésben!

A tolmácskodás szemszögéből ki mondható ideális vagy legalább ahhoz közelítő szónoknak? Akad egyáltalában ilyen?

Nem is kevesen! Főként aki átgondoltan, világosan fogalmaz, természetes tempóban és megfelelő hangerővel beszél.

És ellenkezőleg: ki a tolmácsok réme?

Ilyen nincs, ezt a megjelölést tiltja a tolmács szakma becsülete. Mindenesetre a szokásosnál is fárasztóbb olyasvalaki szövegét tolmácsolni, aki erősen selypít, elnyeli a szóvégeket, netán dialektusban beszél. Esetleg dadog vagy más tekintetben beszédhibás, mégsem bocsátja rendelkezésünkre előzetesen írásban is az előadását, hiszen azzal végül is a saját helyzetét szintén megkönnyítené.

Képes úgy tolmácskodni, hogy lélekben másutt jár közben? Hogy milyen munka várja otthon, hazafelé menet még mi mindent nem szabad elfelejtenie megvásárolni a sarki boltban...

Arról szó sem lehet! A tolmácsolás eleve egyszerre több irányú feszült figyelmet igényel, hiszen azonos időben és térben, azonos gondolati síkon, azonos nívón egyszerre két nyelvet kell használni. Már-már szkizofrén helyzet, ahogy hallgatom az egyik nyelvet, és ugyanarról, ugyanakkor, ugyanott a másik nyelven szólalok meg. A magam logikájával ezt a négy-öt labdával zsonglőrködő művész mutatványához szoktam hasonlítani. Hallgatom az egyik nyelvet; az agyam közben elemzi a tartalmakat, keresi a megfelelő szavakat, esetleg azok legjobb szinonimáit, és a másik nyelvben máris formálódik a „kilépő” szórend, fogalmazódik a kész mondat – ám az egyik fülemben már ott az újabb tolmácsolandó szövegtöredék, az átfut az agyamon, és mondom is kifelé... Két fül és a száj között zsonglőrködöm, közben az agyat is foglalkoztatva úgy, hogy a másodperc töredéke alatt képes legyek megérteni, elemezni, megfogalmazni és továbbadni azt, amit hallok. És végig iszonyatosan odafigyelni, nehogy én legyek az, aki elhallásból például teológia helyett geológiát említ! Vagy fordítva.

Lelkesedése láttán gyermeteg kérdés, hogy nem érzi-e strapásnak a tolmácsolást, önmagát pedig egy egész napos „bevetés” után elcsigázottnak?

A tolmácsolás a tökéletesnél is több koncentrációt igényel. Nem hősködés kijelenteni, hogy agyban ötszáz százalékra kell ott lenni. Hiszen már az sem egyszerű, ha az előadónak a mondat felében eszébe jut egy nyelvi csavar, valami jópofa hasonlat, egy bonyolult idézet, vagy ne adj’isten viccet mond. A tréfálkozás többnyire kínszenvedés a tolmács számára, mert a viccek zöme csak eredetiben frappáns. Sőt, számtalanszor pusztán a tartalmukat is bonyolult dolog találó poénnal elsütni. Egy hasonló helyzetben az egyik cseh kolléganő úgy találta föl magát, hogy közölte: az előadó most egy lefordíthatatlan viccet mondott, kérek hát mindenkit, hogy nevessen! A feszült szituáció ezzel föloldódott, még egy sánta csattanóra is futotta... Komolyra fordítva a szót: általában már az is kizökkenti az embert, ha megszólal egy mobiltelefon, hiszen a tolmácsnak százféle információt kell egyszerre fejben tartania. Hét-nyolc óra intenzív tolmácsolás néha annyira kifáraszt, hogy már hazaúton ugyan, de a kocsiban azon kapom magam: az autórádióban futó híreket is „tolmácsolom” magamban. Vagy otthon sem tudok azonnal kikapcsolódni, hogy például könyvet vegyek a kezembe és nyugodtan olvassak.

A tolmácskodás melyik válfaját tartja a legmegerőltetőbbnek?

Nincs sorrendem. Az összes eljárásmódnak akad előnye is, kockázata is. Ha csak arra gondolok, hogy az „egyszerű” követő tolmácsolás megszervezhető kabinból, vagy úgy, hogy az előadó mögött fél lépéssel állok, és lehet tolmácsolni két küldöttség sétája közben beszélgetve, esetleg konkrét céllal tartott kötetlen terepbejárás keretében. A hagyományos követő tolmácsoláson kívül szólhat a megbízás szinkrontolmácsolásra, lehet szó több helyszínt érintő kísérő tolmácskodásról vagy akár az újra egyre divatosabb fülbesúgásról, mert nem szükségeltetik hozzá műszaki berendezés. Jöhet felkérés magas szintű politikai tárgyalásokon szükséges tolmácsolásra, fontos üzleti megbeszélések segítésére. Természetesen a helyszínek is változnak, a kormányzati hivataloktól a konferenciatermeken és tárlatnyitókon át egészen a gyárszemlékig vagy mezőgazdasági üzemek látogatásáig. Talán pont ezért megunhatatlan ez a foglalkozás.

Az örökös stressz és egy-egy kínos „black out” veszélye ellenére sem?

Persze, az emberben mindig ott munkál a drukk, hiszen a tolmács sem tudhat mindent. Ám ott és akkor, abban a pillanatban az összes gondot meg kell oldani, egy rossz helyzetből a lehető legjobban kijönni. Számomra a hivatalos delegációk gépkocsikonvojaiban való utazások jelentik a különös stresszt. A tolmácsok ugyanis a kocsisor végén, az ötödik-hatodik autóban, a delegációvezetők, értelemszerűen, az elöl haladó limuzinokban kapnak helyett. Csakhogy a segítségemet váró személy már régen kiszállt és fogadják, a mi gépkocsink viszont még csak fékez, amikor tolmácsként már az üdvözléseknél illene lennem...

Mennyire kötelezi a titoktartás?

Abszolút mértékben. Sohasem beszélünk a tárgyalások tartalmáról vagy arról, hogy kivel, mi, hol, hogyan történt. A mi dolgunk tolmácskodni és nem fecsegni.

Előfordul, hogy kedvetlenül kezdi a munkanapot?

Nem. Szeretem a hivatásomat, és megtisztelőnek tartom, ha engem hívnak tolmácsolni.

Ennyire jó ez a munka?

Nekem jó.