Mint gyermek, aki pihenni vágyik, és furtonfurt a leckével macerálják még mindig, úgy haragudtam rád, te Pozsony, amikor alig tizennyolc évesen megérkeztem ide.
Javában szerkesztek, napok óta bele vagyok szuszogva egy szövegbe, amúgy nagyon príma matéria, ügyelnem kell, nehogy magával sodorjon a cselekmény, elvégre nem lelkes olvasója vagyok a szövegnek, persze, az is, de nem elsősorban, hanem csak másod- meg harmad-, észnél kell lennem, utánam már nem fogja senki korrektúrázni.
Az apák napját ellentétben az anyák napjával Szlovákiában is, Magyarországon is egy napon ünnepeljük, június harmadik vasárnapján.
A házunk most üresen áll. Az udvaron hatalmasra nőtt a fű. A díszkert elvadult. Az orgonabokor még teljes pompájában illatozik. Pesten már rég elvirágzott.
Koronavírus Szlovákia
7 171 795tesztelés +612 új 1 794 311fertőzött +198 új 747 958inaktív eset +0 új 20 142halálozás +0 új
Csillogó, eleven szempár. Egymásra nézünk, rámosolygok. Ő hatalmas izgalommal lóbálni kezdi a lábát, és integet. Néhány pillanat, és máris ott van az ülésünknél, mutogatni kezdi a Kindertojásból nyert játékait.
Hajlik az élet. Meghajlik a világ. Te is hajolsz vele? Belehajolsz? Igába hajtod a fejed? Ne válaszolj, kérlek, legfeljebb csak magadnak, nekem nem kell tudnom, hogy mit is gondolsz valójában.
A második világháborút kisgyermekként éltem meg. Emlékeim csak a szüleim elbeszéléséből fakadnak.
A bélyi alapiskola március 15-én a helyi Sennyey-kastély parkjában tartotta az emlékünnepséget, amelyet Szakszon Anna igazgatóhelyettes nyitott meg, kiemelve Petőfi Sándor szerepét a forradalomban.
Tizenhárom éves lehettem. Egészen addig boldog illúzióban éltem. Tudtam, hogy egyszer, nem is olyan régen volt két rettenetes világégés, de hittem, újabb háború már nem jöhet. Hiszen anyukám is mindig ezt mondta. Ne félj, az emberiség tanult a második világháború borzalmaiból. Most már mindig béke lesz.
Már két éve, hogy ismerőseim és barátaim körében nem a sport, a kertészet a fő téma, hanem a legrosszabb létező, a Covid-világjárvány. Tévedtünk.
2022. március 13-án Egyházkarcsán a felújított katolikus templomban közel százan hallgatták meg Duborszky Attila tanár ünnepi megemlékezését
Tegye fel a kezét, akinek kirobbanóan kellemes, boldog volt az elmúlt néhány hét. Nem a boldogságodat kérdőjelezem meg, hanem a nagy globális energetikai áramlásokról beszélek épp. Mocorgott itt jócskán minden, omlanak, hullanak a régi falak, az sem lehetetlen, hogy épp most dőlt össze valamennyi.
Február 26-án legalább húszan jöttünk össze Nánán a Ferenc pápa által meghirdetett szinodális út (lényege: találkozunk, egymást meghallgatjuk, együtt járunk) keretében.
„Azt mondjuk, rossz világ van, miközben soha nem volt ekkora jólét.” Idézem ezt a főszerkesztő asszony vezércikkéből a 8. számból.
Hajnali két óra. Felébredek. Fekszem az ágyon, és rezgéseket érzékelek, szűnni nem akaró morajsorozatot. Talán a fegyverek távoli dübörgését hallom?
Írni pedig még sokkal nehezebb. El sem tudom képzelni, hogy milyen nehéz lehet Önöknek, bár a Vasárnap családi hetilap, így nem kell mindennap beszámolniuk a szomszédos Ukrajnában zajló borzalmakról.
Meríts erőt magadból. Ez nem holmi frázis, vagy a mostanság divatos, semmitmondó, üres szavak egyike. Kis túlzással nevezhetem akár túlélési technikának is. Miért? Nézzük csak sorban.
Belép a váróba, meghajolva köszön: jónapotkívánok. Néhányan visszamormoljuk a jónapotot. Körülnéz, leül. A lánya lehet, de inkább az unokája a divatosan öltözött hölgy, a kísérője.
Megjelent egy csodálatos könyv, olyan, mint a daloló asszonyok és a táncot járó leányok színes-pompás matyóhímzett viselete, és olyan gazdag, mint a Csemadok 70 éves tardoskeddi története.
