42 évig emberekkel foglalkozni nem könnyű, főképp ha a munkaközösség nem éppen a legszerencsésebb összetételű.

Ez a macska gyanúsan tüsszög. Csak nem náthás? Vagy mivel a könyvek közt szeret gyakran szundikálni, lehet, hogy porallergiás? Most adjak rá szájmaszkot?

Itt az ősz, jelenté be nagy bölcsen a családfő. Hol vannak azok az évek, amikor ebben az időszakban tele böggyel, reménytelenül hápogtak a ketrecben a hizlalásra ítélt szárnyasok!

„A fene vigye el, de komolyan, nem hiszem el, hogy már megint nem tudod rendesen megcsinálni. Elmondtam már százszor, hogy ezt hogyan kell, miért nem érted meg, hogy úgy nem jó, ahogy csinálod. Na jó, még egyszer utoljára elmondom, de most aztán tényleg utoljára, úgyhogy figyelj, különben lesz ne mulass.”

Az idős emberek szavaival élve mondhatom, hogy a kenyerem javát már megettem, s hát bizony, sok jót, rosszat tapasztaltam életem folyamán.

Szeretném megköszönni Hajtman Kornélia pedagógus asszonynak, hogy figyelemmel kíséri az írásaimat, írásainkat.

Lekattinthatatlannak is nevezhetnénk, hiszen a jelenség gyújtópontja mégiscsak az volt, hogy rákattintottam. Azóta követ. Tetszett, de már terhemre van, soha többé nem akarom látni.

Hihetetlen mértékben képesek az emberek ragaszkodni emberekhez, tárgyakhoz. A túlzott ragaszkodás, a bogáncsszindróma káros, és ha emberhez társul, akkor a másiknál beindítja a védekezést.

Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban. Rajtad sürü fellegek, és a Bús feledékenység koszorútlan alakja lebegnek.

Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját. (Jel 2,10b)

Jó hangulatú társaságban pár cimbora – mint ők saját magukat nevezték – fel-felidézett érdekesebbnél érdekesebb eseményeket a közel- vagy a távolibb múltból.

Istennek „a sötétség sem homályos, s az éj világos, akár a nappal” (Zsolt 139, 11–12.)

Hogyan oszthatók el a családban demokratikusan a hűtőpolcok? Sehogy

Csütörtök van, hat óra és szürkület. Ürül a piac, megnézzük. Semmi nem fog történni, úgyhogy aki eseményt akar, ne olvasson tovább.