Vezércikk: Vásárnap extrákkal

Aztán beütött a ménykű, a világjárvány, és nemhogy szombaton, pénteken, de hétfőn, kedden, szerdán sem volt vásárnap, olvasótalálkozók, de még csak szűkkörű rendezvények sem, szerkesztőségi gyűlések is csak virtuálisan, egyenesen csoda, hogy a Vasárnap megmaradt. Isten áldja érte Olvasóinkat.

Nem csoda hát, hogy két év szünet után kissé szorongva indultunk vásározni már Dunaszerdahelyre is (az konkrétan pénteki nap volt), nem tudtuk ugyanis, mennyire változhattak meg ennyi idő alatt a vásározók szokásai, lesz-e még érdeklődő, különösen, hogy most meg a világválság lépett a járvány nyomába bele. No, de annál nagyobb volt a meglepetés, jöttek bizony a kedves Olvasóink, jöttek újak, régiek, kopertások, érdeklődtek hogylétünk iránt, s szemmel láthatóan örültek, hogy látnak életnagyságban, egészségben. Egyvégtében bömbölt a zene, szólt a hangosbemondó, de az sem tudta elnyomi a tartalmas beszélgetések hangját, sőt őszinte ölelésekből is jutott nem egy, úgyhogy lélekben felvértezve tértünk haza, él magyar, áll Buda még! Még.

Aztán eljött az a bizonyos szombatja a Vasárnapnak, amikor a párkányi Simon-Júda vásárban teljesítünk szolgálatot. Nem mondom, hogy nagy elánnal indultam az útnak, hiszen kinek akarózik egy hét feszített munka után szombaton fél hétkor felkelni azzal a tudattal, hogy egész nap egy sátorban fog ácsorogni, igaz, kedves, összeszokott jó társasággal, de ki tudja, milyen érdeklődésre számíthatva. Még nem is érkeztem üdvözölni a sátoros kollégákat, már ott állt mögöttem egykori egyetemi csoporttársam, a Németh Ildi, úristen, de örültem neki, két éve nem láttam, azelőtt is mindig csak itt. Aztán jött Veresegyházról a gimnáziumi, a Csaszi, hogy ha már ilyen közel vagyok, megnéz, jöttek a régi, itt megismert olvasók, kopertások, jött Benkő Tímea a férjével, aki vasárnapos pólót öltve nyomban beállt lapterjesztőnek, Timi pedig mintha csak az állományunkban volna, nem is tanárként, a Tanárit megírva dolgozna be nekünk, úgy terjesztette a jó hírünk és elégítette ki a kíváncsiskodókat, mint egy vérprofi. No, de amikor megláttam Nagy Zsófit, a Vasárnap gazdasszonyát, azt hittem, kiugrik a szívem az örömtől. Sok éve találkoztam vele először s utoljára, egy ipolysági olvasótalálkozón, akkor, ott tudtam meg, mivel foglalkozik, s kértem fel a közös munkára. Mit sem sejtve az Isten lábát fogtam meg vele, nem csak hogy kiváló recepteket oszt meg velünk, de minden, amit küld, elkészül konyhájában a Vasárnap számára, szép tálalásban maga megfotózza, és csatolja hozzá a kipróbált, bevált, tökéletesre igazított receptet. És mindezt ajándékba adja, így nem csak gazdasszonya lett a lapnak, hanem az egyik fő szponzora. Szóval, amikor megláttam, azt gondoltam, a vásárba jött, s persze, nem megy el mellettünk üdvözlés nélkül. De nem! Ő a Vasárnap sátrába érkezett, két gyönyörű tortával, mégpedig olyan finomakkal, hogy ezentúl én is ezeket sütöm. És nem lehetett visszautasítani az ebédmeghívását sem, lányával és Zoltánnal, akikkel érkezett, a meggyőzés nagymesterei. Legalább beszélgethetünk egy kicsit, gondoltam, úgysincs rá egyébként alkalmunk, s meg kell mondanom, jól döntöttem, mert még egy csomó további ötlettel is gazdagítottak. No, de hát mi, ugye, nem ebédelni jöttünk, hanem dolgozni, úgyhogy a kellemes óra után siettünk vissza a sátorhoz, ám Zsófikánk nem elköszönt, hanem nekivetkezett, beállt a pult mögé, és eladta az összes szakácskönyvet, amit a vásárba kihoztunk, s mivel a 7.-et éppen az ő neve fémjelzi, azt még dedikálta is mindenkinek. Közben a szája be nem állt, dicsérte a lapot, a Vasárnap minden rovatáról tudott mondani valamit, én meg csak álltam ott a háttérben, mint Madame Tussauds viaszfigurája, hol őt, hol Timit hallgatva, ahogy fogadják az érdeklődőket, és dicsérnek mindenkit, aki még hajlandó olvasni. Ettem a tortát, ittam szavaikat, hallgattam az egy csasztuskát kornyikáló harmonikás bohócot, s arra gondoltam, mi jó dolga van a Vasárnapnak, mi jó dolgom van nekem, ezért aztán megéri még vasárnap is felkelni fél hétkor.

Nemhogy szombaton.

A megérkezésem utáni első VASÁRNAPon ebéddel köszöntöttek.

Adalbert Stifter: Nyárutó