Vezércikk: Ha a feleség naplót ír

Vasárnap

Szeretek naplókat olvasni. Nemcsak rejtett gondolataikba engednek betekintést szerzőik, hanem egy csomó minden megtudható a korszellemről, úgy általában az emberek viselkedéséről abban az időben, amikor íródott.

Ráadásul, ha író írja ezeket a naplókat, irodalmi műként olvashatók, az adott kor hiteles lenyomatai, a lelkiismereti fogódzók mellett esztétikai élményt is nyújtanak. Persze, írója válogatja – ezt is. Aztán vannak a nem írók naplói, melyek (gondoljunk csak Anne Frankra) egy adott kor, egy népcsoport, egy szakma és hasonlók megértését segítik, közel hoznak egy életérzést, mely már rég letűnt, feledésbe merült, esetleg éppen kezdene újra csírázni, mi pedig kezdhetnénk vele valami hasznosat az ismeretében. Szóval, ezért szeretek naplókat olvasni. Tanulni lehet belőlük, a múltban a máról. (Még azt is, hogy egy polgár miért fizet elő a nyomtatott sajtóra.)
Aztán vannak az írófeleségek, és az ő naplóik. (Nem tudom, létezik-e, de én még írónőférj-naplót nem láttam.) Ezek az utóbbi időben rendre kiábrándítanak. Szendrey Júliáé, talán mert oly távoli az időben, kivétel. Hanem a legutóbbi, a Márainé húsz kiló és öt méter naplója rendesen kiakasztott. Már-már magamra kezdtem haragudni, mi bajom nekem ezzel a szerencsétlen nővel, hiszen ahogy a férje, a fehérek közt európai, a megingathatatlan erkölcsi felkiáltójel, a magyar mondatok zseniális alkotója, Márai írja saját naplajában idézve Lolát a halála után: »Te másoknak írtad a naplót, én neked.« (1986. március 16.) Hát ez az. Neki írta, nem nekem. Míg a műfaj fent felsorolt példányai, beleértve Márai Sándorét is, nekem íródtak, engem gazdagítanak vagy segítenek a tájékozódásban, nem értem, ki vagyok én, hogy tudnom kell, mennyire volt elkényeztetett, kicsinyes ez a lepedővel megszöktetett szépasszony, hogy milyen módon utált, lenézett mindenkit, akivel csak kapcsolatba került, hogy „aranyos” mindig az volt épp és csakis addig, aki és csakis amíg adott nekik valamit. Miért kell tudnom, hányszor bújtak ágyba, hogy mit evett, mitől volt hasmenése, ennek ellenére, újra meg újra bőségesen megette, és újra meg újra a nélkülözésről panaszkodik, miközben költ és fogyaszt és utazik. Miért kell nekem tudnom, mennyi bort ivott meg Márai Sándor, s hogy ez mit tett vele? Mit ad ez hozzá az életművéhez, a szép magyar mondatainak élvezetéhez? Olyan mintha kukkolnék, jut eszembe, s máris értem, miért érzem olyan rosszul magam, miközben olvasom. Nem vagyok kukkoló.
Biztosan van értelme ennek; a Márai-életművel foglalkozók számára, elismerem, igenis hasznos lehet, kassai barátom is egészen másképp interpretálja, mint amit én olvastam ki belőle, tehát a hiba énbennem van, de nem szerettem meg Márai Lolát, sőt némely bejegyzése után hangosan fel is rikkantottam: hát a kutyafáját, én is innék egy ilyen nő mellett. Holott, ha lecsitítom az érzelmeim felkorbácsolta indulatot, hideg fejjel, ésszel tudom, egy szerencsétlen, űzött, magányos nő kiáltásai ezek. Mégis. Nem hinném, hogy örülne, ha látná a könyvesboltokban, még úgy sem, hogy a hiúságnak sem volt híján.
Elolvastam, mert szeretem Márai szövegeit, nem történt semmi, nem tanultam semmit, továbbra is szeretem Márai szövegeit. Hacsak nem… A jellemét szilárdíthatja meg a tény, hogy ennyi borivás után is sziklaszilárdan ki tudott tartani az elvei mellett.
Hasonló érzeteim voltak egyébként már Gyarmati Fanni ugyancsak vaskos két kötete után is, hozzá sem adott Radnóti Miklósról alkotott véleményemhez, el sem vett belőle, de ott legalább a kortársak, az akkori írótársadalom viselkedése, a politikai hangulat déjà vu érzése kezdett nagy piros felkiáltójelként villogni a szemem előtt, vigyázz, Györgyi, mert ezek ugyanazok.
A két feleség naplói fél polcot elfoglalnak, engem meg az foglalkoztat mostanság, hogy meg kéne semmisítenem az enyémeket. De aztán hamar észbe kapok, és inkább fanyar iróniával odaszólok a zuramnak: látod, milyen szerencse, hogy nem lettél nagy ember! Sosem fogják kiadni a naplóimat.
S Ő nevet.

VASÁRNAP. Délben állomásra Lujzáért, senki nem hívta. Nem hagyta lebeszélni magát. Taxin (én fizetem) Caravellába. Szoba nem az, amiben megállapodtunk…

Márai Ilona: Betűbe zárva. Napló II.

Érdekes

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2022/45. számában jelent meg 

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacen

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Korábbi cikkek a témában