Varese, 2017. NAPLÓ

Amíg Páduában például monoton reszelő hangjuk meghatározza a város hangulatát, itt csend van. Legalábbis kabócacsend. A reggelihez meg volt hús: kommunikációs zavarból fakadt a tegnapi hústalanság; pontosabban az ügyeletes pincér nem kérdezte meg, a mai pincér hölgy viszont először azt, hogy angolul vagy németül beszélünk-e, majd különféle felvágottakat ajánlott. Én megmaradtam a lekváros kenyerek (nagyon finom fehér kenyér van, amiről eszembe jutott, hogy Veronában nem sózzák a kenyeret), különféle kalácsok, joghurtok és egy-egy erős eszpresszó mellett (az egyik az elején, a másik a végén).

Reggeli után (a tervezett Milánó helyett) gondoltunk egy nagyot, s lementünk a tóhoz, ahol kerékpárt bérelve délután négyig körbebicikliztük. Ami hivatalosan 28 kilométer. Nos, ehhez képest tettünk letérőket ide-oda, s úgy saccolom, hogy olyan 36 kilométert azért lenyomtunk. Ehhez jött még az én magánszámom: az út elején, amikor egy templomnál megálltunk, levetettem a pólómat, majd vígan kerekeztem tovább. Időbe tellett, amíg észrevettem, hogy a tavaly vásárolt (ráadásul méregdrága) napszemüvegem valahol elveszett. Vissza tehát a templomig, ahol (igaz, egyik lencséje kiesve) meg is találtam, majd meg is reparáltam. Előtte láttam, hogy jön szemben velem egy pofa, hasonló szemüvegben. Meg voltam róla győződve, hogy az enyém van rajta, s elhatároztam, ha nem lesz meg a templomnál, utánaeredek és letépem a fejéről. Még jó, hogy előzőleg azért elmentem a tetthelyre. Icu hősiesen tekerte a bringa pedálját, pedig nincs hozzászokva. Szóval azzal az úttal, vissza a templomig, amivel az ördögnek tartoztam (mondom: a templomig!), csináltam plusz 5–6 kilométert. Nekem tehát az a negyvenes holtbiztos, hogy meglett.

Gyönyörű nap volt! A kerékpárút (pontosan, már-már „németesen” kijelölve) hol erdőkön keresztül, hol közvetlenül a tóparton, hol szépséges (ápolt kertű) villák között kanyargott. Ami feltűnő volt, az a rettenetesen kevés turista. Engem ez nem zavar, sőt, csak a helyieket sajnálom, akik nyilván ebből (is) élnek. A hatalmas, ma (a szezon kellős közepén!) üresen ásítozó parkolók, a vendéglőkben mindig található kellemes, szép kilátással bíró helyek ezt bizonyítják. Meg a villákon, telkek kerítésein olvasható vendesi-táblák. Egy prosperáló helyen nincs ennyi eladó telek, gyönyörű villa.

Vegyes erdő: számomra a lombos és tűlevelű fák keveréke volt. Itt a lombos, a tűlevelű fák és a pálmafélék egyvelege. S itt már bizony végigkísért bennünket a kabócák drum and bass-szerű, reszelős, monoton zenéje.

Nincs sok, de azért feltűnnek a magánépületekre tűzött olasz nemzeti zászlók. Vajon kinek bizonygatják ezek olaszságukat? Jut eszembe, amikor megérkeztünk, egy pillanatra feltűnt egy plakát, ami valamiféle autonómiával kapcsolatos referendumra szólít fel. Varese neve (most gúglizom ki) lombardul: Vares, és ha jól értem, akkor októberben lesz az a bizonyos referendum a lombard autonómiáról. Az olasz trikolor tehát az autonomisták ellen is irányulhat…

Én (mi) nem tudatosan utazom (utazunk), hanem a nagy vonalakban előkészített útvonalon rögtönözve, csapongva, általában fölkészületlenül engedem hatni magamra a benyomásokat, élményeket, ismereteket. Ezek az ismeretek aztán sokszor hamisnak vagy legalábbis félig-meddig igaznak bizonyulnak. De nem baj. Számomra egy-egy út összbenyomása a fontos. Ezért egy kerékpárút melletti fák hűvösében megbúvó padon olvasó lány képe talán jobban emlékezetembe vésődik, mint egy gótikus katedrális, egy spolium hosszabb gondolatláncot indít el bennem, mint egy híres búcsújáró hely. Nem azt mondom, hogy az utóbbiak hidegen hagynak, csak azt, hogy emlékeim rostáján nem ilyen szempontok szerint akadnak fenn az élmények. Mindezt azért (is) írom, mert a tegnapi okoskodásaim az itteni búcsújáró hellyel és kálváriával kapcsolatban ma, hogy egy kicsit utánanéztem, egyértelműen a csőben a lyuk felfedezéséhez mérhetőek. A történet a következő: a lepantói csata (1571) után a keresztények győzelmét Szűz Mária közbenjárásának tulajdonították (mint annyiszor a történelem során), és hálából emelték (nyilván a többi között) Santa Maria del Monte Mária-templomát, majd ehhez kapcsolódott a kálvária, amely a rózsafüzér szent titkaira épül. Nem is kálvária tehát, a szó szoros értelmében, nem is hívják annak, hiszen szent hegy (Sacro monte) a hivatalos megnevezés! Tehát nyilván rosszul néztem: a tizennegyedik stáció nem Jézus mennybemenetelét, hanem Mária mennybevételét ábrázolja (nota bene: az üres koporsó kábeldarabokkal és használaton kívüli bakelit drótelosztókkal, valamint egyéb villanyszerelési hozzávalókkal volt tele). Ezért csodálkoztam, hogy a tizenkettedik stáció is Jézus mennybemenetelét mutatja? Majd lefele az egyiknél: Jézus a jászolban, meg Mária és Erzsébet találkozása… Most látom: a váci Hétkápolna búcsújáró helyen is ez van.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/37. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene