Úton. NAPLÓ

Itt északon minden el van tolódva néhány héttel. Az egyik szomszéd messziről integet. Hazajöttetek? Nem, csak én jöttem pár órára, meg kell keresnem néhány dolgot. Leülök a teraszon egy csésze teával. Nézem a hegyeket, gyönyörködöm a tavaszi friss-zöldben. Nem akaródzik elindulni, pedig még az éjjel vissza kell érnem Pestre. Végigsimogatom a szememmel a gyümölcsfáinkat, a fenyőket, a nyírfát. Mindet mi ültettük. A két legnagyobb fenyő hiányzik. A lányok kedvencei. A szomszéd kivágta őket, a fenyőtűk ráhullottak a vegyszerrel kezelt mintapázsitjára. Nem baj, gondolom. Így legalább könnyebb lesz végleg itt hagynom ezt a helyet.

Bemegyek. Könyveket keresgélek. Viszem Adyt, Kosztolányit, Juhász Gyulát. Néhány képet is. Fokozatosan költöztetem az életem. Közben valami markolássza a szívemet.

Tizennyolc év. Ennyit éltem le a világ végén, Észak-Szlovákia hegyei között. A faluban, ahonnan nem vezetett tovább az út.

Sokáig nem tudtam megszokni. Nem a tájjal volt a baj. A természet szépsége az első pillanattól rabul ejtett. Kamaszkoromtól falura vágytam, hegyek közé. Csak éppen ez a gyönyörűség majdnem ötórányi autóútra volt a hazámtól, az országtól, ahol felnőttem. Körülöttem mindenki idegen nyelven beszélt. Számomra kedves nyelven, igaz, mégis hiányzott a magyar szó. Egy idő után azt vettem észre, néha nem jut eszembe egy-egy kifejezés magyarul. Megijedtem. Olvastam egyszer egy történetet egy magyar nőről, aki idegenben elfelejtette az anyanyelvét. Én is az ő sorsára jutok? A síromra már szlovákul írják a nevemet?

Aztán megszülettek a gyerekeim. Új feladatot kaptam. Megmutatni nekik, miért jó magyarnak (is) lenni. Kulcsot adni a kezükbe, hogy kinyithassák József Attila, Radnóti, Móricz, Mikszáth és a többiek világát.

Közben sokszor elbizonytalanodtam. Biztos, hogy jó helyen vagyok? Nem lenne könnyebb valahol máshol? Évekig kívülállónak éreztem magam. Bár az emberek többsége elfogadott, én tudtam, mindig ott lesz bennem a másság. Az idegenség mássága.

Időbe telt, míg megtanultam kezelni az akaratlan bántásokat. Az értetlenkedéseket. Minek tanítod a gyerekeidet magyarul? Mire lesz az jó nekik? Még ha angol lenne…

Tíz évbe telt, mire úgy-ahogy leülepedett bennem mindez. Egy bokatörés miatti kényszerű pihenő segített hozzá, hogy végre megvalósítsam régi vágyamat, és írni kezdjek. Szlovákoknak, szlovákul. Arról, hogyan látom őket én. Arról, milyen magyarként Szlovákiában élni. Egyszerre előléptem a homályból, teljes sebezhetőségemben kiálltam a nyilvánosság elé. Az eredmény minden várakozásomat felülmúlta. Negatív és pozitív értelemben is. Idővel megtanultam túltenni magam a gyűlölködők kommentjein. Ők voltak kisebbségben. Nyertem viszont sok új barátot. Lelkes, érdeklődő szlovákokat, hálás magyarokat. Sok szeretetet kaptam tőlük. Ez volt az az idő, amikor kezdtem úgy érezni, már nem vágyom haza, beilleszkedtem, van értelme, hogy éppen ide vetett a sors.

Közben viszont növekedtek a gyerekek, és egyre inkább tudatosult bennem: Zsolna már kevés nekik. Így esett a nagyok választása Pozsonyra és Budapestre, nekem pedig nem volt kérdéses, hogy ha a fiamat elengedtem is egyedül, a lányomat alig tizennégy évesen nem hagyhatom magára. Ahol ő van, ott az én helyem is. Az már szinte mellékes, hogy mindez egészen véletlenül (vagy mégsem véletlenül?) egybeesett életem eddigi legnagyobb válságával.

A kicsinek a legnehezebb. Vissza akarok menni Podhoriébe. Maximum két évet maradok Budapesten – mondogatja elszántan. Neki a podhoriei házunk és a környék maga az elveszett paradicsom. Rendszeresen álmodik róluk. Legutóbb éppen azt, hogy a házat eladtuk, ő pedig bánatában Acidkóvá változott. Látja, csodálkozom, hát részletesen elmagyarázza: Először megnyúlt a szemem a sírástól, aztán fokozatosan Acidko lett belőlem. Próbálom megtalálni az összefüggést az Acidko meg az eladás között. Nem megy. De azért átérzem a kicsi bánatát. Annál is inkább, mert nyolcévesen nekem is el kellett költöznöm a helyről, ahol boldog voltam. Ahová aztán egész gyerekkoromban visszavágytam.

Szegény kis Acidkóm.