Tollas!, rongyás!, avagy... VEZÉRCIKK

Jó dolog az, hogy már külön konténerekbe lehet dobni a használt, elkopott vagy megunt ruhát, cipőt. A szemfüles guberálók meg kitalálták, hogyan lehet kicsit megnyitni a begyűjtő tetejét, hogy fejjel lefele lógva beférjenek rajta, s túrnak, túrnak... Életveszélyes játék ez, sajnos, ott is lehet veszni, ha hirtelen lecsapódik a fedél. Néha látom, hogy egyesek csak úgy kiteszik dobozban a megunt dolgaikat, s ez sem lenne rossz megoldás, ha a válogatók nem hagynának maguk után egy szemétdombot. Ezen elmélkedve jutott eszembe a két régi, nekünk, gyerekeknek igen vicces „foglalkozás”.

A kapufélfán csimpaszkodva kiabáltunk be anyánknak, hogy jőőőn. Már a sarkóóón. Ő meg előhalászta az ósdi, átizzadt, régóta nem használt dunyhát, elő a tollat, a kacsákról meg a libákról mellesztettet, adta a tollasnak, az meg cserében bögrét, tányért, ilyeneket kínált, mert ingyen nem volt érdekes. Lett is egy jó nagy zöld poharunk, abban szokta keleszteni anyánk az élesztőt, s az lett a tejeskávés ibrikje is, mert igen szerette a meltás kávét kenyérdarabkákkal teli.

Sose mondta, hogy odaadlak a tollasnak, ha rossz leszel, ahogy a többieket ijesztgették. Akiket annyira irigyeltem ezért. Mert vihogtak, rosszalkodtak tovább. Anyánk hallgatással, velünk nem beszéléssel büntetett napokig, s ez jobban fájt, mintha elígért volna a tollasnak. Ja, a tollseprű, amit a libák vagy a kacsák szárnyából csinált valahogy, azzal tisztította a kályhacsövet, amikor még szénnel tüzeltünk. De az is lehet, hogy összekeveredik a tollseprű, a kályhacső, a libák, a kacsák, az anyám, ahogy meszeli a lakást, és az a legszomorúbb a mai fejemmel ítélve, hogy eszembe sem jutott megkérdezni tőle, elfáradt-e.

Hogy a rongyásnak mit adott, már nem emlékszem, mert átszabta, átvarrta a kinőtt ruháinkat, így lett divatos rakott szoknyánk, így pöttyös-forgós nyári, így lett új bérmálkozási ruhánk.

Valamit olvastam a napokban, amiben pedig szó sem volt a tollasról, sem a rongyásról, mégis az olvasmány miatt jött elő a film a fejemben, ahogy állok a kapuban anyámat figyelve, amint alkuszik.

S ahogy tovább tekerem az emlékek kockáit, látom, hogyan ül a ládán, a lábaival egybetekeri a kacsát egy kimustrált zsákkal, tömi, megmozgatja a gigáját, hogy jobban nyelje az áztatott kukoricát, leteszi, veszi a másikat, pislant felém, de nem szól, legfeljebb, hogy kész-e a leckéd, én meg nézem, ahogy annyi mindent, amit csinál, ritka öröm, ha beszélget...

Elkámpicsorodom (ez a régen használt szó is akkor jött, amikor a tollastrongyást kerestem a neten), hogy megint fejjel lefele áll valaki a ruhagyűjtőben. Nem megy a karitatív szervezetekhez, nem a bolhapiacra, inkább így, kitúrja magának.

Ui.: Egy igen szeretett rokonom egyszer a „zber”-ben dolgozott, később tudtam meg, hogy régi holmikat gyűjtöttek, s ha mentünk hozzájuk cseresznyét szedni, vagy mendikálni, mindig adott csillogó gyűrűt az ujjunkra, hogy ez a zberből való...

Most következett fehér vászon nyári ünneplője, és zöld kockás téli VASÁRNAPi ruhája

Kosáryné Réz Lola: Por és hamu