Holnap szép nap lesz – biztattam magam előző este, mégis klasszikus gyomorgörcsök gyötörtek, Sebestyén Márta hangját véltem hallani, mely szerint én az éjjel nem aludtam egy órát, ami nem jön ki, ha utánaszámolok, ugyanis ha azt veszem alapul, hogy egy felnőtt embernek is kijár a nyolcórás alvás, bár ahogy nő az évek száma, egy idő után úgy csökken az aludhatnékja, állítják sokan, de én nem, szóval nem egy órát nem aludtam, hanem öt és felet, viszont összesen két és felet nem tetszettem aludni.
Pedig de szerettem volna. (József Attila is eszembe jutott, csakhogy én nem gazdagságra, Kuglerre vágytam, csupán éjszakai nyugalomra.)
Mindennek a tetejébe az is eszembe (tudom, hova?) jutott, hogy másnap csütörtök, valószínűleg a hivatalokban nincs ügyfélfogadás, lehet, hogy majdnem fölöslegesen bumlizom a fővárosba, csak azért majdnem, mert egyéb intézni valót is a nyakamba vettem. (Úgy kellett, káposztába hús kellett.)
Hajnalok hajnalán – nekem, bagolyfajzatnak (tévedés ne essék, nem bölcsességem révén) a kora reggel még hajnal – kivánszorogtam az ágyból, és uccu neki, vesd el magad, elkészültem, még egyszer megnéztem, minden nálam van-e, amit a hivatalnokok kérhetnek, a telefon csak félúton ugrott be, de nem kellett visszafordulnom, mert miután belenéztem a hátizsákomba, kiderült, csak elfelejtettem, hogy már eltettem. Szokásommal ellentétben nem botlottam meg, nem vágódtam hasra, sőt még térdre sem estem, mint szoktam volt – tehát jól indult a napom. És igen, még a nap is kisütött. A vasúthoz vezető utat épkézláb megúsztam.
Ezek után jött a java. Az egyik hivatalból átküldtek a másikba, az egyik ugyanis magánvállalkozás, a másik meg városi. Ott díszelgett a nyomtatvány a fogadóórákkal. Hétfőn, szerdán. Csak sürgős, elodázhatatlan ok miatt szabad a belépés más napokon. Az én ügyem halaszthatatlan – legalábbis szerintem –, próbáljunk szerencsét. És beigazolódott: próba, szerencse. Meghallgattak, megértettek, perceken belül megkaptam a nyomtatványt, aláírással, pecséttel ellátva, mehettem vissza az elsőbe. Ott is percek alatt végeztem, két dolog kihúzva. A harmadikon megvárakoztattak, nem intézték el, amit kértem, de elmondták, hogyan intézhetem el én magam, otthon, számítógépen, interneten. Harmadik pipa.
Közben többször átkeltem zebrán, a legtöbb sofőr megállt, intett, menjek, még egy taxisofőr is türelmes, mosolygós volt, sőt, visszaintegetett. Egy fiatalembert viszont mi engedtünk át, egy hölgy állt meg mellettem, a távolból figyeltük, hogy türelmesen várakozik, amíg átdöcögnek a nyugdíjasok, átlibegnek a fruskák. A hölggyel egymásra nevettünk, egyszerre mondtuk, menjen végre, megérdemli.
Villamosoztam is, eleget, igaz, nem csúcsforgalomban, de mindegyiken volt ülőhely, aminek azért is örültem, mert út közben a piacon telegyömöszöltem a hátizsákomat frissen fejtett babbal, csallóközi kenyérrel, mosolygó almával. Vettem volna még ezt-azt, de már nem fért volna be, ahogy kollégám szokta volt mondani, nem féreszthettem volna a hátizsákba, így is meghaladta a súlya a nekem engedélyezett másfél kilót.
Sebaj, idéztem magamnak Tóbiást, a gyurmaembert. Ma csütörtök volt, de a világ nem mondott csütörtököt.
A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/41. számában jelent meg.
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.