Szemétmesék

Ülök a padon, élvezem a tavaszi napocskát, újságot lapozok. Mellém telepszenek. Pletykálkodni. Mert ez nem terefere, nem szomszédasszonyi csevegés. Kőkemény rosszindulatú szócséplés ez a javából. Az egyik rendületlenül köpködi szanaszét a szotyolahéjat, foga között szűri a jónapotot. Nem állok fel, nehogy azt gondolják, udvariatlan vagyok, direkt megyek el. Óhatatlanul hallom hát, ahogy mindkettő dúl-fúl, mondja aját-baját, mindenkit szidalmaz, az orvosokat, a boltosokat, a járókelőket, csúnya szavakkal illetnek mindent és mindenkit, ami, aki épp szóba kerül. Ismerem őket, tavaly is, azelőtt is haragudtak az egész világra, a gyerekeikre is, a mások gyerekeire is, az egyik rendületlenül köpködi a szotyolahéjat, a másik bele-belerúg az éppen arra óvatoskodó utcai macskába...

*

Maga ott a mezőn, maradjon ott, ne mozduljon, kiáltja az egyik kedvenc krimisorozatom egyik szereplője a nyomozóra. Miért, kérdi méltatlankodva az. Mert aknamezőn áll, feleli rezzenéstelen arccal ez. Nos, mifelénk, a lila gyepen a fák alatt imígyen szólna a miértre a válasz: mert kutyakaki előtt áll. Az ibolyaszőnyegen. Mert azok a fránya kutyusok csak nem szedik össze maguk után a potyadékot. Nem is ám a saját portájukon potyogtatnak, nem, szépen elvezetik a gazdit a más ember bérháza elé, és ott aztán... Az már lerágott csont, hogy a kukák környéke olykor disznóólra hasonlít, de hogy a focizni kitalált gyepen a kutyakaki! De legyen! Csak legalább az a trehány gazdi lépne bele először, aki nem szedeti össze a kutyájával, ugye... Nemrég falun jártam, időmből kitellett, sétálgattam, nem volt szemetes utca sehol. Lehet, hogy ott még divat a régi dolog, hogy szégyen a szemetes porta, szégyen a szemetes kapualj, a szemetes utca?

*

Az egész város, az én városom meg csupa szemét. Az alig lakott részeken újabban valóságos szeméthalmok. Mert például, ha a kacsalábon forgó családi ház tulajdonosa nem érkezik, hogy a saját szemetét valahol egy nem általa lakott lakótelepen öntse ki (láttam, nem egyszer, nem egyet-kettőt), akkor óhatatlanul kiejti egy eldugottabb helyen. Aztán siet a bevásárlóközpontba, hogy megint rakja és rakja a sok holmit a kosarába.

Írásbeli érettségik, lányok, fiúk ünneplőben sietnek az iskola felé, olyan szépek, olyan elegánsak, olyan igazi tavaszias hangulat lebeg mindenfele, ahol elmennek. Öröm a szemnek. Egészen addig, amíg: hogy lányok-fiúk kocsisok módjára káromkodnak, már fel sem tűnik, de az tényleg olyan elkeserítő, hogy a csokipapírt, a jégkrémeset, a nápolyisat hanyagul eldobják az utcán – ünneplősen kiöltözve. Pedig olyan mosolygós kedvvel indulok ám naponta a megszokott utamon, s olyan okos, mosolygós arcokat látnék, óhajtanék, olyan nem szemetelő embereket! Aztán meg csak azon spekulálok, de jó lenne, ha egy csoda folytán minden rossz helyen eldobott szemét visszapattanna abba a kézbe, amelyik eldobta. Kivétel a kutyakaki, amit bizony nem a kutyusoknak, hanem a gazdiknak pattintanék vissza. A kezükbe. Hej, lenne csodálkozás, kuncogok magamban.

*

Persze, akinek nem inge, ne vegye magára, de akinek inge, az végre őtőcköggyön má föl, mermosmá uncsi, mondaná Hofi Géza.

Az új „Ronda-banda”, miután egész éjjel rulettezett és mindenféle kicsapongásokat művelt, hajnaltájt kivonult a strandra, napfelkeltét nézni, VASÁRNAPonként pedig a reggeli térzene hangjainál kávézott.

Heinrich Mann: Ronda tanár úr