Szászi Zoltán naplója: Őszi dohogások

Véltem azt is, hogy a józan értékítélet, a sok évtizedes kisebbségben és elnyomatásban töltött lét tapasztalata, a nehéz időkben kifejlődött természetes önvédelmi és önfenntartási mechanizmusok nem gyengültek el. Vagy legalább nem gyengültek el annyira az emberekben, abban az általam élőnek vélt közösségben, hogy a már tűréshatáron túli dolgok létrejöttekor, minősíthetetlen események történésekor meg se rezdüljenek. De így van. Nincs még csak moccanat se túl sok, ha ilyen vörös vonalon átlépő dolog történik. Bár hallok, olvasok ugyan néha kevés felemelt szót, néha elkezd keringeni egy-egy aláírásgyűjtő ív a világhálón, de valahogy kevésnek, hatástalannak, már-már értelmetlennek találom azokat. Így hát dohogok! Van, mindig van miért.

Elég sokat morgolódtam már eddig is – úgy gondolom, fogok is még, míg szelelek – azon, hogy ha választások közelednek, akkor kiskorúsítják, urambocsá! szellemi fogyatékosnak nézik a szerencsétlen választót. Aki polgár, akinek joga van s lehetne élnie vele. Hogy van, aki nem teszi? Nem voksol? Hát akkor eső után köpönyeg módon a megválasztottakat már ne tessen nagyon kritizálni. Tetszett volna elmenni, akaratot érvényesíteni! De nem tetszett, hát lett, ami lett. Szóval simán hülyének nézik az embert így választások előtt. Legalábbis tudatlannak. Beskatulyázzák, elvárják tőle, hogy diktált módon gondolkodjék. Majd én! Majd ő! Helyettem is. Majd képvisel. Dohogok, mert helyi szinten pontosan tudom, kik s miért állnak be pártba, miért lesznek jelöltek. Hogy majd, aztán, ha megválasztva – netán ahhoz közel vagy távolabb karikázódva – helyzetbe kerülnek, akkor majd semmi hasznosat nem tesznek. Akkor széttárt karokkal, üres lózungokkal mentegetik majd magukat, miért is nem sikerült nekik a közért többet tenni. Mert a köz, az messzebbi kabát ám, meg nem is ellenőriz sűrűn. A zseb, a magán- és kiscsoportos érdek pedig, az bizony közelebbi ing. Hát így. Hogy miért jelölteti magát teljesen esélytelen is posztra? Mert esetleges visszalépése tárgyalási alap, kisebb, csendesebb, de biztos és jól fizetett posztért annál, akinek javára visszalép. A magyarázkodás körülötte? Mint már írtam: lózung! Szóval álságosból sok bőven akad. Nemzeti, eszmei vagy gazdasági érdekek alapján nézve, teljesen mindegy. Dohogok. Azon, hogy olvastam múltkor egy cikkben olyat is, hogy orosz és ukrán egy mentalitású nép. Na, gondoltam, ilyen űrt verő baromságot ki kell nyírni, el kell tenni, mert ritka! Hálʼ istennek ritka még, de… Már láttam ilyet is idén. Mert azt állítani, hogy mind a 144 millió oroszországi és mind a 44 milliónyi ukrán lakos egyforma gondolkodási módban létezne, nos, ez nem más, mint baromság! Lelke rajta annak, ki ilyet leírt! Dohogok. Azon, hogy idén volt egy olyan emlékkonferencia, melyen egy néhai közéleti ember alkotói pályájáról értekeztek. Azt a tényt nagy ívben mellőzve, hogy a közéleti ember az egy hivatásos gazfickó minősítésre érdemes besúgó volt, s amikor rábizonyították azt a dolgot, semmit nem szólt, csak pofátlan módon tovább pozicionálta magát. Ki is vívta továbbra is a telelózungolt agyú híveinek imádatát. Hiába, na, aki díszsortüzes, négyórás, tízszónokos gyászszertartást kapott, az nem lehetett akárki! Azok az érdemek? Azok kérdőjelesek. Felettébb. Azokat a jelentéseket is szívest elolvasnám. Emlékiratai és naplói helyett. S ezen sem borult meg a tűréshatára a közösségnek! Ez is átment. Csont nélkül. Biz ám! Dohogok. Van min. Mert az értéket, a munkát, a valódi teremtő tehetséget, az igazi emberséget igen nagyra tartom. Ha az szakmaisággal, szép és súlyos életművel alátámasztott, akkor éntőlem kaphat kitüntetést, Kossuth-, Széchényi-, Madách-, József Attila- vagy bárminő díjat bárki, aki azt ténylegesen megérdemli. Akkor viszont dohogni kezdek – s vélem joggal –, amikor a talp és tányérnyalásáért, csacsanerségéért kap valaki díjat, kitüntetést, csupán azért, mert az időszerű politikai kurzus kegyeltje, nyalonca. Ezen dohogok. S nem vettem észre megint azt, hogy másnak ez szemébe ötlött volna. Hasonló díjban megérdemelten részesült dohogását se. Legalábbis nem tudok róla. Vagy más is csak magában dohog már? Mit tudom én? Most kidohogtam magam. De biztatom is egyben, remélve, hogy csak akad majd társ is ehhez. Aki velem együtt dohog. Mert vallom, amit József Attila a Hazám című versében: „Totyogjon, aki buksi medve láncon – nekem ezt nem szabad! Költő vagyok – szólj ügyészedre, ki ne tépje a tollamat!”