Rejtőzködő lelkek

Igaz, még sosem láttuk, nem hallottuk beszélni, kézen fogva sem tudtunk még sétálni, ugyanakkor mindannyian tudjuk, ahhoz, hogy megnyilvánuljon, ezek nem is szükséges dolgok. A lélek önmagában is rejtőzködő, azzal, hogy nem ölt alakot, formát, máris kézzelfoghatatlan, misztikus létezőként definiáljuk. Ahol és amikor megjelenik, az az érzések szintje. Előbújik, s jobb esetben kifejezésre juttatja mindazt a szépet és jót, amit a gazdája, hordozója (nevezzük bárhogy is) önmagában rejt. Azt valahogy mindannyian érezzük, amikor egy jó cselekedet, tett mögött megbújik a lélek, olyankor az élet szépsége nyilvánul meg.

Sétálva az utcán sokféle lelket látok. Van vén, fiatal, „lelkes”, lassú, érzékeny, tétova, szomorú, és akad olyan is, amelyik szárnyal.

A többség mégis rejtőzködik. Nemcsak alapvető természete miatt (mert láthatatlan), hanem mert hordozója nem mutatja meg, nem engedi szabadjára az igazi önvalót. Azt, aki ő valójában.

A mélységben, önmagunkban bent minden látszik, ám az, hogy mit mutatunk meg belőle a külvilágnak, már nagyon képlékeny. A félelmek, a csalódások, a rosszindulat és -akarat gátat szabhatnak mindannak a jónak, ami meg akar nyilvánulni belőlünk. Engedjünk hát neki, hátha a világ is sokkal örömtelibb, „lelkesebb” hely lesz ezáltal.

Szöveg Ambrózai Zsuzsanna, Ember_kép