Petőfi pozsonyi nyomdokain

Petőfi is azok közé tartozik (mint pl. Csokonai), akinek az életrajzát jó ismerni, mert ezzel is közelebb juthatunk a verseihez. A Lengyel Dénes szerzette Irodalmi kirándulások príma kis geográfiai irodalmi kalauz, egy gond van vele, megmarad a mai Magyarország megyehatárain belül, így célszerű fellapozni a Madách által 1981-ben kiadott Magyar irodalmi hagyományok szlovákiai lexikonát, ez már felsorolja Petőfi valamennyi pozsonyi tartózkodásának idejét 1840 és 1843 között, s említést tesz a forradalmár utolsó, 1848. évi idelátogatásáról is. Persze, mennyivel jobb, ha mindent mese által ismerünk meg, még Petőfi pozsonyi barátainak nevét is: mennyivel könnyebben beépül emlékezetünkbe mondjuk egy Szeberényi Lajos, ha látjuk a mesékben a Petőfihez való vonzalmát, és olvassuk, miről beszélgettek. Térjünk is rá a mesekönyvre!

Nem kizárt, hogy visszatérnek az arany jóidők is, a kultúra területén. Lehet ebben reménykedni, hiszen Veres István Petőfiről szóló könyvét tavaly év végén a Pozsonyi Kifli kerek ezer példányban adta ki. A Pozsonyi mesék sorozat Petőfi című könyve tíz fejezetet szentel a költő pozsonyi korszakainak, a kötetet Parázs Bianka tördelte és illusztrálta.

Már az első mese meglepetéssel szolgál: a kifejezetten törékeny alkat, a vékonydongájú költő („Nem volt egy tagbaszakadt, kövér gyerek, kimondottan soványka volt, meg keveset is evett.”), aki az illusztrációk szerint leginkább a szerző Veres Istvánra hasonlít, megpróbálja felborítani a lapjára fordított asztalnak látszó pozsonyi várat. No de máris félresiklatnánk a történetet, hiszen nem az alkaton múlik, a várat egy hivatásos súlyemelő sem tudná elmozdítani helyéről, Petőfi azonban, a forradalmár, akár hegyeket is elmozdíthatna. Ehelyett azonban a munkahivatalba megy állást keresni, a faliújságon meghirdetett foglalkozások közt válogat, aztán a hivatalnok hölgy „megmutatta, hol kell aláírni”. Vagyis igazi mai mesékkel van dolgunk, ez a könyv egyik nyelvi erénye: nem erőszakoltan-bulvárosan, hanem visszafogott-finoman korszerűsíti a történelmi Petőfi-képet (s ezzel együtt a történelmi Pozsony-képet is), merthogy Sándor, ahogy a könyvben szerepel, vagy Sanyika, másutt Sándorka, ahogy a barátai szólítják, bizony, járt Pozsonyban – és ma is ott áll, akárki megnézheti a Medikuskertben (erről szól az utolsó fejezet). A munkahivatalban egyébként költőként mutatkozik be, s jó, hogy elszavalja Az Alföld című versének első szakaszát („úgyis péntek délután van, az pedig a hivatalban már semmi másra nem jó”), mert így rögtön az első oldalon be tudjuk magunkat tájolni: ezek szerint az 1840-es évek elején járunk, maga a vers 1844-es.

Anélkül, hogy mind a tíz rövid mesét ismertetném, ez ugye nem is volna tisztességes a majdani olvasóival szemben, említsük meg, mi derül ki egyértelműen a könyvből: először is, hogy egy leendő költőóriásról van szó, egy szükségből katonamundért öltőről, aki a színészethez vonzódik a legjobban, a hírek másolását meg nagyon unja. Tény, hogy a második fejezetben felbukkan egy „győri manusz”, egy színigazgató, de Sándorunkat egy protekciós, „valami fejes gyereke” szorítja ki a szereposztásból. Elkeseredése csaknem tragikus lépésre sarkallja. És megjelenik a Pozsonyban született Távolból is, mert Sándorunk bánatos, honvágya van, és amiatt „semennyire sem volt partiarc”. S persze Pozsonyba is, mint annyi más helyre, gyalogosan indul, akkor még nem volt sem bicikli, sem robogó, de még elektromos roller sem – így a magyarázat. Vonatra meg nem volt pénze, hiába üzemelt már akkor Pozsonyban a lóvasút.

A leírások érdekesek, a párbeszédek beszédesen maiak. Orlai Petrics Soma barátjához például így fordul Sándorunk: „– Soma, én beállok katonának!” Mire az: „– Ne csináld már, hát biztosan találunk valami átmeneti megoldást...” Amikor kiderül, hogy alakulatát nem Itáliába vezetik, Kuppis Vilmos közlegénytársa így fordul Sándorunkhoz: „– Ah, Sándor, mégsem megyünk Olaszba!” Az Ajándék cipőnek ne nézd a számát meglehetősen szomorú mese: Petőfi ugyanis szegényebb, mint a templom egere. A meséhez tartozó illusztráción egy egészen vézna, kiálló ádámcsutkájú, horpadt hasú, fehér trikós legénykét látunk... De legalább akad a történetben némi jó is, hála a pápai rokonságnak. Legközelebb Pozsonyban már állása is akad, sőt, príma kvártélya, a Dómmal szemközt lakik; itt az újságmásolás apropóján derül fény az igazság felettébb viszonylagos voltára, de azt még a legkisebb gyermek olvasó is érti, amit Sándorunk állít az álhírekkel szemben: „Csak azt nevezhetik majd újságírónak, aki az igazat írja.” Még tanúi lehetünk egy költői versenynek, aztán búcsúzunk Pozsonytól, Pontosabban Petőfi mond búcsút a városnak, azzal, hogy nem örökre búcsúzik, visszatér még. Aminthogy vissza is tért 1948 márciusában.

A Pozsonyi mesék sorozat legújabb darabja, Veres István Petőfije (amiként korábban Széchenyije is) körüljárja a nevezetesebb pozsonyi topográfiai pontokat, hol a híres látnivalók, hol a kocsmák és vendégfogadók mentén, de említ a Zuckermandel negyedtől, az Evangélikus Líceumon át a ligeti Aréna színházig számos utcát és teret és épületet, így mesés városvezetői kalauznak is megteszi. S aki elolvassa és képzeletben vagy a valóságban is bejárja e helyeket, elmondhatja magáról, hogy Petőfi nyomdokain jár. Élvezetes, érdekfeszítő könyv, nagyszerű kivitelben. Bárhogy alakuljon is a vírushelyzet, borítékolható, hogy el fog fogyni minden példánya.

(Veres István: Petőfi. Pozsony, Pozsonyi Kifli, 2020, 56 oldal)

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/4. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene