Nyolcadik osztályba léphet

A nagymamám halálának „köszönhetem”, hogy átléphetem a több hónapja lezárt magyar határt. Nyomasztó érzés. Belépni az üres házba még nyomasztóbb. Végigjárom az összes helyiséget, kimegyek az elvadult kertbe. Próbálok elbúcsúzni mindentől. Tolulnak föl a gyerekkori emlékek. A spájzban mindig füstöltszalonna-szag volt. Most is az van, pedig már évek óta nem lóg a rúdról szalonna sem kolbász. Réges-régen, amikor még nagyapa is élt, a disznóvágás volt az év egyik fénypontja. A másik meg a szüret. Később nagyi már csak tyúkokat tartott. Amíg még bírta őket gondozni. Gyerekként számtalanszor csodáltam, milyen szenvtelenül vágja el a nyakukat az udvaron. Vérüket egy tálkába csurgatta. Elpuhult városiként sajnáltam a szegény csirkét, de a húslevest azért jó étvággyal ettem. Nagyi a vért is megfőzte, lepényke készült belőle, az volt a legfinomabb. A bolti csirkének bezzeg nincs vére, vajon azt hova teszik?

Egyszerű ételeket főzött. Csirkepörkölt, hurka, bableves. Gyertek haza, lyányom, föüztem töütött káposztát! mondta sokszor anyukámnak a telefonba azzal az ízes, kettőshangzós tájszólással. Meg sütött. Túrós batyut, almás pitét. És görhét. Ezt a kukoricalisztből készült népi eledelt, amit próbáltam tőle megtanulni, de nem nagyon sikerült. Nekem mindig kőkemény lesz, vagy fűrészporos.

Az utolsó években már nem főzött, nem sütött. Remegett a keze. Kezdett nem emlékezni dolgokra, összezavarta, ki kicsoda. A négy gyerek próbálta megoldani a felügyeletét. Ketten nagyon messze laktak, a közel lakókból az egyik maga is beteg, a másik nagyon elfoglalt. Jártak hát hozzá felváltva a messze lakók, akik közben otthon szintén gyengélkedő férjeiket hagyták hátra.

Aztán megszületett a nehezen meghozott döntés: próbáljunk meg egy otthont. Ott legalább vigyáznak rá, nem kell azon rettegni, vajon mikor esik el megint úgy, hogy nincs, aki fölsegítse. A nagymamám nem tiltakozott. Anyukám kísérte be. Csak a kapuig mehetett, a járvány miatt. Na, én innen többet nem jövök ki, konstatálta a nagyi.

Nem lehetett látogatni, anyukám telefonon tartotta vele a kapcsolatot. Mindennap énekelt neki, a nagyi meg elszavalta azt az egy verset, amit tudott. Aztán egy nap elesett, a gondozók pedig rácsos ágyba zárták, hogy ne mászkáljon. Innentől kezdve nem értette, mit mond neki anyukám a telefonba.

Jobban át kellett volna gondolnom a dolgot, írta nekem anyu a temetés után pár nappal, nem lett volna szabad őt épp a járvány alatt beköltöztetni. Nem tudatosult bennem, hogy nem lehet majd látogatni. Ő pedig nem értette, miért nem megyünk be hozzá. Három hétig várt ránk. Aztán föladta.

Járkálok az üres házban. Valami kis emléket szeretnék magammal vinni. Ajnus kotorászik a szekrényben, talál egy paksamétát. Benne számlák, termelőszövetkezeti jegyzőkönyvek. És egy bizonyítvány. Muha Józsefné Márton Irén általános iskolai tanuló részére. Lakhelye: Tiszakarád – Nagyhomok. Ő a nagymamám. Akiről annyit tudtam, hogy gyerekkorában csak hat osztályt végzett, nem tanulhatott tovább, s már felnőtt fejjel fejezte be a hetedik-nyolcadikat. Nézem a bizonyítványban az évszámokat: 34 éves volt, amikor visszaült az iskolapadba. Négy kisgyerek mellett tanult a falusi esti iskolában. Napközben meg kapált, hogy megteremjen a napi betevő. Anyukámmal lapozgatjuk a bizonyítványt, és tudom, hogy ugyanarra gondolunk. Szegény Nagyi, mennyit gürcölt egész életében. Amikor megöregedett, és nem bírta már a keze a munkát, nem tudta, mit kezdjen magával. Olvasni nem olvasott, rádiót nem hallgatott, cél nélkül sétálni nem szokott... Utolsó éveiben azt szerette legjobban, amikor anyukám népdalokat énekelt neki. Egyik ága hajlott Irénke vállára, másik ága reáhajlott a Jóska vállára. Szegény Jóska már 34 éve halott. Most már Irénke is mellette nyugszik a közös sírban, amelynek sírkövére még akkor előrelátóan rávésette a saját nevét is. Hogy az utódoknak minél kevesebb pénzbe kerüljön a temetés: Itt nyugszik Muha József és neje, Márton Irén. Emléküket megőrizzük.