(Nem) szégyen

Sokáig abban az illúzióban ringattam magam, hogy ez velem nem fordulhat elő. Bár már elég régóta voltak jelek, amelyeket észre kellett volna vennem, mégis homokba dugtam a fejem. Húztam tovább az igát, majd csak lesz valahogy, mindent ki lehet bírni. Különben is – nincs jogom nyavalyogni. Egyelőre egészségesek vagyunk, a járvány eddig nagyjából elkerülte a közvetlen hozzátartozóimat, barátaimat is, vagy legalábbis sikerült aránylag könnyen átvészelniük a betegséget... De ha az ember csak egy kicsit is követi a szlovákiai és magyarországi híreket, a kórházi riportokat, akkor nem tudja kivonni magát a kínzó szorongás, a félelem, a kilátástalanság érzése alól...

Aztán jött a hír, az egyik közös ismerősünk tette ki a Facebookra: Takács Erikát is elvitte a járvány. Nagyon megrendített. Nem ismertem őt személyesen, csak a virtuális világban, de a hozzászólásai mindig a helyén voltak, üzenetet is váltottunk sokszor, nagyon megszerettem. Egyike volt ő annak a számos embernek, barátnak, akiket a Vasárnapnak köszönhetek. Az utóbbi években rengeteg szeretet áradt felém az olvasók részéről. Juli, Irénke, Zsuzska, Attila, Anti, Gyuri, Erzsébet, Aranka, Marika, Magda, Rózsa, Zsanett, Éva, József, Judit és még sorolhatnám... Szeretném most mindegyiküknek így nyilvánosan is megköszönni minden kedves szavukat. Most, amíg még lehet, amíg még együtt vagyunk itt a földi világban.

Talán nem véletlen, hogy épp a már egy éve tartó Covid-válság idejére időzítette magát az én kis saját, külön bejáratú válságom is. Mert nem úgy van ám az, hogy ami kívülről csillogónak meg ideálisnak látszik, az belülről is mindig makulátlan.

Mondogattam én magamnak, hogy felelős vagyok a gyerekekért, anya vagyok, nem hagyhatom el magam, satöbbi, satöbbi... aztán egyszer csak összecsaptak a fejem fölött a hullámok.

Olvastam, hogy ha az ember depressziós, akkor nem tud racionálisan gondolkodni. És nem segítenek az olyan jószándékú buzdítások, mint: jaj, hát nem is olyan rossz neked, nézd, az XY-nak sokkal nehezebb, hát szedd már össze magad, nem szégyelled, hogy így viselkedsz? De, szégyellem. Hiszen nekem mindig erősnek kell lennem, én példakép vagyok.

A vége az lett, hogy egy este elszöktem otthonról. Nem nagyon tudtam világosan gondolkozni arról, mi is lesz a folytatás. Valami ködös elképzelésem volt: felmegyek a hegyre, és reggelre megfagyok. Akkoriban még rendes mínuszok voltak éjszakánként. A környező erdőkben vadállatok csörtettek, vérfagyasztó hangokat hallatva. Nem sokáig „élvezhettem” önként vállalt magányomat, mert a fiam a szomszédokkal a keresésemre indult. Mire megtaláltak, odaért a körzeti orvosom is, aki Zsolnáról a feleségével miattam autózott ki a falunkba. A városi cipőjükben fölmásztak a sötétben, sárban a hegyre, utánam. A feleség (szintén orvos) megölelt, magyarul szólt hozzám (régebben is tudtam róla, hogy magyarországi, de eddig nem ismertük egymást személyesen). Sőt, az orvosom is kipréselt magából néhány magyar mondatot, pedig eddig sohasem hallottam magyarul beszélni. Hazáig támogattak, szóval tartottak. Megígértették velem, hogy nem csinálok hülyeséget. Még egy doboz süteményt is előhúztak az autójukból.

Két érzés keveredett bennem: a végtelen hála és a gyötrő szégyen érzése. Ez a két hullafáradt, már nem fiatal orvos, akik a mostani nehéz időkben több ambulanciát visznek egyszerre, és estére már annyira kimerültek, hogy mozdulni is alig bírnak, eljön egy számukra szinte idegen embert hajkurászni a világ végére... s ez az ember történetesen én vagyok, már megint gondot okozok másoknak, pedig hát nekem erősnek kell lennem...

Talán nem kellene mindezt közhírré tennem. Bevallani, hogy én sem vagyok tökéletes. Aztán azt gondoltam, mégis megírom. Hátha segít valakinek. Hátha többen is vagyunk így, csak nem merünk róla beszélni. Mert hát nekünk, anyáknak, nőknek mindig erősnek kell lennünk.

De meddig bírjuk?

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/17. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene