NAPLÓ. Szántás, vetés, aratás, szénabehordás. Zacskós limonádé szopogatása szívószállal...

A hétköznap munkái a földdel, az állatokkal, a gépekkel. Ha meghallottam a felvég felől valami zúgást, már trappoltam is az utcai kapu felé megbámulni, miféle járgány közelít. A teherautókat imádtam, a régi, morgó hangú Tatra 111-est, a köhécselő Praga S5T típusút, a pufogó Roburt, az IFA kocsit meg a robusztus LIAZ-t, különös tekintettel a 706-os modellre, azt hívtam hörgősnek. A traktorokat is szívesen megbámultam, a 25 lóerős, Gólya becenévre hallgató Zetor márkájút meg a kis kék Majort, a nagy zöld Supert, majd később a pirosra festett Kristályokat.

Minden esemény volt még akkoriban, félig falusi, félig városi, városszéli gyerekkoromban. Szántás, vetés, aratás, szénabehordás.

Zacskós limonádé szopogatása szívószállal, fizetésnapkor, mellé esti kulturális műsornak a kocsma előtt hőzöngők lassú, már-már táncnak tűnő verekedésmímelése, ezek keményebb fokozaton való folytatása egy-egy gyengédebb bicskázással megtetézve, amit a likőrbajszos fejőnők sikkantása festett alá zeneként.

Esemény volt egy olykor bosszúból, részegség miatt vagy csak „nagyon haza kellett menni” okokból elkövetett, heveny biciklilopás, ennek rendőri vizsgálata, a helyszínelés, a tanúk kihallgatása. Bizony, ezek mind események voltak! Ahogy a borbélyként működő Józsi bácsi rendszeres, péntek esti talicskás hazatolása, ugyanúgy szombat éjjelenként a kútásó Laci bácsi éjféltájban kirobbanó operaénekesi hajlamainak testületi elfojtása, vagy a féltékenységi jelenetek sora Bandi bácsiéknál, amelyekről aztán végül soha nem tudtam meg, hogy megalapozottak voltak-e, vagy sem.

Az iskola nem volt esemény, azt letudtam. Tanulni lusta voltam, csavarogni soha! Eseményekre vágytam. Egy lagzi az utcában, egy bál a szövetkezet székházában, amit az ablakon át bámultunk kiskamaszként, egy temetés, azok mind eseményszámba mentek. Egy régi, nyár eleji temetés volt mind közül a legemlékezetesebb. Bözsi néni távozott a túlvilágra, s úgy adta a sors, hogy rátemetik a férjére, bizonyos Pista bácsira, akiről éltében azt tartották, hogy igen szerette a női nemet, rossznyelvek szerint náluk jobban már csak azt szerette, ha igent mondtak neki. Egyszemélyes sírhelyük volt a temetőben, a helyben megszokott betonkeretes, műmárványos. Amikor vagy húsz éve Pista bácsi elhunyt, jó mélyre temettette el őt Bözsi néni, mondván, hogy legalább ott helyet cserélnek végre. Ezt nem értettem.

Az nekem is rögtön gyanús lett, ahogy a többi utcabéli gyereknek is, ahogy az utcánk és a szélesebb környék hatvan és nyolcvan év közti hölgyei élénken érdeklődtek a sírásás menetéről. Amikor már látták, hogy feltételezhetően a néhai Pista bácsi maradványainál járnak a sírásók, mint varjak a friss elhullott rókatetemre, odagyűltek a sír köré. Felettébb gyanúsan sutyorogtak. Mintha fogadásokat emlegettek volna. Piroska néni volt a leghangosabb, ő volt az igenpártiak vezére, az ellenzéket Mariska képviselte, aki szanitécként dolgozott, némi anatómiai ismeret miatt lett ellenző. Alapkérdésként pedig az merült fel, volt-e ott csont? Mármint ott… Igen, ahol gondolni tetszenek! Mivel a megbizonyosodás fontos dolog az ember életében, hát az asszonyok egy igen- és egy nempárti meg egy független fiatalasszony személyében bizottságot küldtek a helyszínre. Közben a többiek rokon, férj, régi ismerős sírján találtak tennivalót, vagy a temetői nagykereszt körül sertepertéltek. Míg ki nem világlott az igazság. Mi, gyerekek a kripta tetejéről figyeltünk. Az eredményt sejthetik. Tanúsíthatom, többen fejcsóválva, hitetlenkedve hagyták el a temetőt. Nem hitték el, hogy nincs ott a férfiember csontja. A sír könyörtelen, az igazság szomorú, így csendes áment suttogva a túlpartiaknak, szétrebbent a fekete sereglet.

Mi is megnéztük Pista bácsit. Kicsit félelmetes volt, egy kis kupacra rakva, a sír egyik mélyített sarkában ott sárgállottak a csontjai, a halom tetején a koponyával. Akkor megértettem, vannak események, amelyek fél évszázad után is képesek megelevenedni. A fekete ruhás asszonyságokból tán egy sem él már. Az ő emlékezetük a bizonyosságot követelte. Az én emlékezetem nekik állít emléket. Meg a huncut Pista bácsinak!

Szöveg Szászi Zoltán