Kép Shutterstock
Másfél évvel ezelőtt egy apró kislány, akinek a Penelope nevet választottuk, teljesen a feje tetejére állította házasságunk addig nyugodt hétköznapjait. Sejtettem ugyan, hogy a gyermekvállalással életünk egy új szakasza veszi kezdetét, mégis csupán akkor tudatosítottam ezt igazán, amikor a kórházból hazaérve átléptük a lakás küszöbét, és hárman lettünk. Kézzel foghatóan is.
Másnap sor került az első, ilyenkor szokásos gyermekorvosi látogatásra. Itt a különböző egészségügyi biztosítók babaköszöntő reklámajándékai mellett egy plakát méretű táblázatot is kaptunk, ami hónapról hónapra mutatta be a baba ideális mozgás- és értelmi fejlődését. Ez a táblázat lett számomra az elkövetkezendő hónapok „szentírása”. Főleg, mivel a gyermekorvosnál tett látogatások első kérdései is rendszerint arra irányultak, hogy a kislányunk ilyen-olyan fejlődése miben tér el a táblázatban foglaltaktól. Mivel, ahogy minden szülő, én is kizárólag a legjobbat kívánom a kislányomnak, időről időre elővettem az ominózus táblázatot, kiterítettem az asztalra, és bejelöltem azokat a képességeket, amiket Penelopénál is megfigyeltem. Amikor a táblázatban lévő „programpontok” valamelyikéhez képest néhány hét lemaradást tapasztaltam, múlni nem akaró nyugtalanság fogott el. Annak érdekében, hogy megnyugodjak, a férjemmel felkerestünk egy szakembert, aki – miután alaposan megvizsgálta a kislányunkat – hozzánk fordult és azt mondta: „Ez a baba teljesen egészséges. Nincs semmi keresnivalója nálam.” Majd hozzáfűzte, hogy a táblázatban foglaltakhoz viszonyított néhány hét lemaradás miatt nem kell aggódnunk, semmit nem jelent, mivel minden gyermek a saját ütemében fejlődik.
Néhány héttel később a nagy tekintélyű magyar gyermekpszichológus, Vekerdy Tamás (Isten nyugosztalja) Kicsikről nagyoknak című könyvét olvastam. Hangosan. Akkoriban mindent hangosan olvastam – a szakácskönyvtől kezdve az újságcikkeken keresztül a szakkönyvekig –, mivel Penelope olyankor aludt a legnyugodtabban, amikor a babahordozóban hozzám bújt és az épp aktuális olvasmányt hallgatta. Visszatérve Vekerdyre. Több évtizedes tapasztalata alapján a lényegre tapintva konstatálta, hogy:
„A szülők gyakran aggódva számolják: ez vagy az a rokon gyerek, a szomszédék kisfia járt már, beszélt már, mikor ennyi idős volt. Pedig itt néhány hónapnyi késés semmit sem számít. De néhány napi siettetés! – egy életre szóló cselekvéssor kezdetét ronthatja meg.”
Vekerdy ezt azzal magyarázta, hogy a gyermeknek az első önálló és egyben biztos lépésekhez megfelelően fejlett idegrendszerre van szüksége, amit a módszeres járni tanítás nem elősegít, hanem hátráltat. Megjegyzem, ugyanezt vallja egy gyermekekkel foglalkozó gyógytornász ismerősünk is. Így hát a férjemmel úgy döntöttünk, hogy megszívleljük a szakemberek tanácsait: hagytuk Penelopét a saját ütemében fejlődni, míg végül 14 hónapos korában eljött a nap, amikor önállóan, két lábon és ami a legfontosabb, magabiztosan elindult felfedezni a „világot”.
A minap épp a játszóteret borító apró köveket fedeztük fel, amikor egy kisfiú, nyomában az édesanyjával, odajött hozzánk és leült mellénk. Ahogy az lenni szokott, mi, anyukák azonnal beszédbe elegyedtünk. Természetesen az első kérdések között felmerült a gyermekek kora is. Kiderült, hogy az új játszótársunk, aki az akkor 16 hónapos Penelopénál fiatalabbnak tűnt, már kétéves múlott. Az anyukája azonnal magyarázkodni kezdett, és elmondta, hogy a kisfia születési súlya átlagon aluli volt, s később, bár rendszeresen, az előírtak szerint etette, a gyermekorvos mégis gyakran azzal gyanúsította meg, hogy nem megfelelően táplálja a gyermekét. Persze, ettől rossz anyának érezte magát. Később, különböző szakorvosoknál tett látogatások után kiderült, hogy a kisfiú szépen, csak – ahogyan annak idején az édesapja is – lassabban fejlődik, mint a többi gyerek. A gyermekorvos javaslatára a szülők felkerestek egy gyógytornászt, aki stimulációs gyakorlatokkal támogatta kisfiuk mozgásfejlődését. A játszótársunk végül 18 hónapos korában tette meg az első lépéseket.
S hogy a másik végletet se hagyjuk említés nélkül, az egyik ismerősöm nemrég arról számolt be, hogy a kisfia már tíz hónapos korában járt. Eleinte persze még nagyon bizonytalanul, így egyik-másik esése alaposan megizzasztotta őket.
Szülőként hajlamosak vagyunk arra, hogy gyermekeinket egymáshoz hasonlítsuk. És ha a miénk nem az elvártnak megfelelően teljesít, csalódottak vagyunk. Pedig – hacsak nem tapasztalunk valami rendkívülit – nincs okunk rá, hiszen előbb-utóbb eljön az az időszak, amikor olyan megállíthatatlanul szaladgál, mint most Penelope: a lakásban, a járdán, a játszótéren, az üzletben és – minden kérés, magyarázkodás, figyelmeztetés ellenére – a kanapén is.
Szöveg Dančo Jakab Veronika
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.