Nagy utazások, útlevél nélkül. NAPLÓ

Mivel nem akarták elszalasztani a megtervezett programot, a repülőtársaság segítségével kiokoskodták, hogy egy Washington DC-ből 12 óra múlva induló járattal hamarabb érnek majd végcéljukba, mintha New Yorkban maradnának, és innen indulnának a következő géppel. Akkoriban a legolcsóbban egy manhattani kínai negyedből induló busszal lehetett az északi part nagyvárosaiba eljutni, így gyorsan metróra szálltak és a kínai negyedben váltottak is két jegyet. A hideg jégesőben a járdán vártak a rozoga buszra, amely megérkezvén a fékezés lendületével egy nagy adag jeges vizet zúdított a várakozók nyakába. Azt hiszem, ezt hívják kalamajkának. Utazóinkat azonban ez sem tántorította el céljuktól.

Barátnőm második nővére, aki Washington DC közelében él, már várta őket az ottani buszállomáson, ahová a már említett jégeső miatt késve, éjfél körül érkeztek. Egy éjjel-nappal nyitva tartó étterem volt a következő megállójuk, mert természetesen megéheztek a hosszú buszozás alatt. Miután jóllaktak, indultak volna a közeli reptérre, de az éttermet elhagyva, nem találták az autójukat. Kiderült, hogy egy bank parkolójában hagyták, ahol csak az ügyfelek parkolhatnak, a szomszédos étterem vendégeinek autóit pedig elvontatják még éjszaka is. Gyorsan taxit hívtak, az autólerakaton büntetés kifizetése fejében átvették az autót, és rohantak a reptérre, nehogy lekéssék a kaliforniai gépet. A kalamajka fokozódott, és még nem volt vége. Ez még az okostelefonok előtti időben zajlott, így nem tudták, hogy a járat késve indult, nem kellett volna aggódniuk. Néhány órás késés után végül úton voltak Kalifornia felé, ahol nagyon jól érezték magukat. A visszaúton szerencsére nem volt semmi problémájuk, ezt a történetet viszont a három nővér azóta is szívesen meséli. Amikor egy Közép-Európában felnőtt egyén rákérdez, nem érezték-e esetleg úgy a történet különböző pontjain, hogy talán nem kellene ezt az utat erőltetni, hisz minden jel arra mutat, mintha nem pont most kellene Kaliforniába repülni, mind a hárman furcsa arckifejezéssel mondják, hogy nem, ez bizony nem jutott eszükbe. És milyen jó, hogy nem, mert egyrészt jól érezték magukat, másrészt micsoda kis kalandos történet lett belőle.

Azóta az okostelefonoknak köszönhetően az információszerzés sokat javult, a légi forgalom színvonala viszont (amely itt, az USA-ban régen sem volt a legjobb, főleg az európai utasszállítókhoz képest), inkább romlott. Gondolok a repülőgépeken egyre szűkülő helyekre, vagy arra, hogy a társaságok időnként személyzethiány miatt törölnek járatokat.

Egy csehországi rokonom decemberi New York–Párizs járatára a francia légitársaság több jegyet adott el, mint amennyi hely volt a gépen.

Ez ugyan már velem is előfordult, de egy belföldi járaton, mely naponta többször felszáll. Vigaszdíjként pénzutalványt is kaptam, amiért többen szívesen vártak pár órát a következő gépre. A koronavírus utáni légi közlekedés az utazóközönség türelmetlensége és agressziója miatt is sokkal kellemetlenebb már, mint valaha volt.

Az USA viszont nagy ország, és az amerikaiak szeretnek utazni úgy is, hogy sokan nem is váltanak útlevelet. A vidékiek életének elválaszthatatlan része az autó, már tinédzserként megszerzik a jogosítványt. Az európai árakhoz képest itt az üzemanyag és a használt kocsi is sokkal olcsóbb. Az amerikai filmekben és reklámokban is látható, mennyire státusszimbólum, már az első randevún is illik autóval megjelenni. Arizona és Utah végeláthatatlan, egyenes útjain felemelő érzés nyomni a gázpedált, az ember úgy érzi, nem is a Földön, hanem mondjuk a Marson van. Alig látni embert vagy állatot, mindenhol csak a vörös kőzet.

Akinek pénze, ideje és egészsége engedi, útlevél nélkül is évekig kirándulhat új és új helyekre az USA-n belül. Az egyetemisták például Miamiba járnak szórakozni, aki síelni szeret, Coloradóba megy télen. Ismerek olyan hegymászókat, akik hónapokig gyalogoltak a leghosszabb északi parti szakaszon (Appalachian Trail: 5–7 hónap), vagy a nyugati parton (Pacific Crest Trail: 4275 km).

A madarak szerelmesei főleg a vándormadarak tavaszi és őszi vándorlása alatt utaznak olyan helyekre, ahol az éppen útközben megpihenő állatokat lehet könnyen megfigyelni. A szörfözni és búvárkodni vágyók Kaliforniába vagy Hawaiira utaznak. Ismerek olyan családokat, akik kirándulásaikat mindig egy nemzeti park (Grand Canyon, Yellowstone, Rocky Mountain) közelébe tervezik, hagyományt és közösséget építve ezzel. A park látogatói vásárolhatnak egy kis könyvecskét, ahová minden parkban bepecsételhetik, hogy ott jártak. Ezeket a könyvecskéket évtizedekig megőrizik. Ahogy a mondás jelzi, az igazi kincs nem is a célba érés, hanem az utazás maga.

Szöveg Molnár Miriam