„Mintha nem is velem történne mindez!”

Egy biztos, senki sem tekinthet egy ilyen teremtést eszköznek, akit használ, kihasznál, majd félredob. Akit, ha kell, megzsarol vagy naivnak nevez és kigúnyol. A diktafon sok mindent el tud raktározni, de onnan könnyen törölhetők a szavak, az emlékeket nem ilyen egyszerű törölni.

Naivitás vagy rámenősség?

Tanfolyamokról, hazai és külföldi továbbképzési lehetőségekről készült interjúm során a huszonkét éves Zsófi épp azt mesélte, milyen nagy élmény volt számára, amikor leendő építészként részt vehetett egy féléves tanulmányúton. Németországi élményeit ecsetelve új barátokról, nagyszerű tanárokról áradozott. Nagyokat kacagtunk, amikor szó esett arról, hogy az igencsak szemrevaló diáklány a szabadidejében beiratkozott egy diákszínjátszó körbe is. „Itthon nem mertem volna megtenni, mert nem lett volna merszem kiállni a színpadra. Ott valamiért könnyebb volt, holott nem beszéltem anyanyelvi szinten a németet. Aranyos volt Henrik, a középkorú rendező, mert olyan darabot írt, ahol rám szabták a szerepet, a csetlő-botló kis külföldi lánykát. Minden percét élveztem a próbáknak, és az azt követő kávézós-borozós vitákat. Ezekre rendszerint már a rendezőnél került sor” – pirul bele a történetbe Zsófi. Egyik este, egy sikeres diákklubos bemutató után hamarabb fogyott el a bor. Henrik azt mondta, fusson fel vele valaki az emeleti szobájába, mert ott van még két rekesszel. „A fiúk már túl kapatosak voltak egy ilyen nyaktörő művelethez, és a lányok közül senki nem jelentkezett. Vagány dolognak tartottam az egészet, és mentem én. Hidd el, semmilyen mellékes szándék nem vezérelt, még akkor sem, amikor Henrik elefántcsonttornyába felfelé haladva a csigalépcsőn a rendező maga elé engedett a miniszoknyában. Odafent a félig nyitott ajtónál lévő kanapéra lökött, de még ekkor is azt hittem, pityókás, hát mókázik, ahogy a próbákon szokott. Amikor dulakodásba fulladt a közeledése, és eltépte az egyik pántot a pólómon, riadtan, sikítva kérdeztem tőle, hogy mit akar?! Erre kinevetett és azt mondta, odalent már mindenki tudja, miért jöttem fel vele. Ha valakit sikerül ide felcsalnia, azt meg is szokta kapni. Azt mondta, ha megtörténik a dolog, ha nem, a többiek szemében én már megvoltam neki! Különben is én tehetek mindenről, mert provokáltam az öltözékemmel és a kihívó nevetésemmel, még a sutaságommal is!” – Zsófi szinte levegőt sem vesz, fulladozva szakad fel belőle az élmény, mint aki szabadulni próbál egy hosszú ideje magányosan cipelt tehertől. Mesél a szégyenről, amikor a borokkal visszakullogott Henrik oldalán a társasághoz. Egyesek vagy kerülték a tekintetét, vagy gúnyosan, zavarodottan vigyorogtak, látván a trikó hevenyészett módon összekötött pántját. Zsófi úgy érezte, nincs mit magyarázkodnia, ő tudja, hogy nem történt semmi. A többiek meg úgysem hinnék el. Meg sem fordult a fejében, hogy a mindig játékos, felhőtlen és barátságos Henrik ilyen is tud lenni, hiszen olyan volt, mintha pótapja lett volna ott, az idegenben.

Felvételi vizsga

Lánybúcsúztatót tartott a harmincas évei közepén járó Rebeka, amikor végre mesélni mert a lányoknak arról, mi történt vele az érettségi vizsga után. Sem a családjában, sem a barátai előtt nem mert erről beszélni évekig, mert úgy érezte, csúnyán átverték. Amióta az eszét tudta, mindig vegyésznek készült, álmaiban egy korszerűen felszerelt laboratóriumban vagy az egyetemi kutatóközpontban dolgozott fehér köpenyben. Éjszaka különféle hazai és külföldi szaklapokba publikálja majd a kutatások eredményeit, konferenciákra jár, előadásokat tart. Nyugdíj előtt álló középiskolai kémiatanára mindenben támogatta Rebekát, és amikor érettségi után nagy erővel készült a felvételi vizsgára, érdekes ajánlatot kapott tőle. Lesz a főváros közelében lévő fürdőben egy vegyészeti konferencia, ha akarja, elkísérheti. Egykori évfolyamtársai is lesznek ott az egyetemről, köztük felvételiztető tanárok. Rebeka azonnal rábólintott. Külön faházban kapott szállást, ahol más fiatalokkal együtt lakott, nem a szállodában, és ettől teljesen megnyugodott. A kémiatanára még az aznapi megnyitón bemutatta az egyik volt évfolyamtársának, az ugyancsak hatvanas évein túl járó egyetemi professzornak. Rebekát a férfi egy jól táplált, de zömök rozmárra emlékeztette. Amikor a lány este indult volna a faházba a többiek után, a kémiatanára utána szólt, hogy 89-es szoba. A lány nem értette, de a tanár még nyomatékosabban mondta. „Várnak a 89-esben, a volt évfolyamtársam felvételiztető tanár is az egyetemen, meg akar veled beszélni néhány részletet” – dünnyögte a tanár, és sietve elköszönt. Rebekának megrogyott a térde, mély lélegzetet vett, majd elindult a hosszú folyosón. Már várták, a zömök, jól táplált rozmár nemigen akart vele társalkodni, azonnal magához vonta. Olyan vehemenciával, mint ahogy azt Rebeka a nagymamánál látta a régi filmekben, színpadiasnak tűnt a jelenet, és annyira elképesztőnek, mintha nem is vele történne mindez! A lány kisiklott az izzadt férfi görcsös öleléséből, és amint kifordult a szobából, végigvágódott a futószőnyegen. Felállt, de ekkor már nem látta az utat a könnyeitől, a kicsi faházba sem akart visszamenni a diákokhoz. Órákon át sétált a szállás előtti úton, hogy megnyugodjon, és senki ne vegyen észre rajta semmi. Nem ment el a felvételi vizsgára. Otthon azt mondta, kihagy egy évet, elmegy külföldre dolgozni, majd később dönt pályaválasztás ügyben. Végül kertrendezőnek tanult ki, és a leendő párjával vállalkozni kezdett. Évekig külföldön maradt, a kémiatanárral, aki a nyugdíjba vonulása után meghalt, már nem találkozott többé. Rebeka a lánybúcsún elárulta, a jövendőbelijének sem beszélt a történtekről, hogy végül miért nem lett vegyészmérnök.

Aggódó élettárs mint jóakaró

Többhetes utazás, utánajárás és többórás felvett hanganyag maradt végül abból a tervezett riportból, amelyre Heni, az aggódó élettárs kért fel. A történet több mint tizenöt éves, de még mindig nem könnyű közreadni. Heni az élettársa kislánya miatt telefonált, akit a külföldi karriert befutott, igencsak jómódú édesanyja nevelt. Ezen semmi furcsa nem lett volna, ha a modellszakma után a baráti köre és a párja biztatására a nő nem kezd el aktfotókat készíteni. „Szeretnénk, ha a kislánya hozzánk kerülne, így volna teljes a családunk. Félő, hogy az anya előbb-utóbb a serdülő lánykát is bevonja az üzletbe, és ezt semmiképpen nem viselnénk el!” – zokogott Heni, miután sokadszor mesélte el a történteket. Tette ezt egyre nagyobb vehemenciával és egyre szaftosabban. Nagyon lemerítettek ezek a beszélgetések, és csak duzzadt, áradt a felvett hanganyagok mennyisége, az éjszaka átgépelt szöveg terjedelme. Heni a végén annyira belelovalta magát a történetbe, hogy már arról kezdett mesélni, a kislány talán már most bajban van. Volt egy pont, amikor úgy éreztem, meg kell állítani! Elolvastatni vele a szöveget, és még nagyobb nyomatékkal közölni vele, hogy felkeresem a másik felet is. Úgy éreztem, ez rendkívül megnyugtató lehetne Heni számára is, hiszen akkor megtudhatnánk, hogy van a gyerek. Nincs-e szükség segítségre, szociális szakértő vagy gyerekpszichológus bevonására. Heni teljesen bepánikolt a hírtől, hogy befejezem vele a társalgást, és meg lesz hallgatva a másik fél is. Hisztérikus rohamot kapott attól, hogy amit elmondott, az kikerül a nyilvánosságra. Miután kissé körülményesen, de sikerült elérnem a másik felet is, kiderült, hogy a történetnek semmilyen valóságalapja nincs. Az aggódó élettárs, Heni viszont joggal bizonytalanodott el, mert semmi esélye sem volt a rendezett állapotban és több száz kilométerre tőlük élő kislányt megszerezni. Azt remélte, ezzel a rémtörténettel elvehető a gyerek az anyjától. Én meg úgy éreztem, a buja fantáziájú Heni mellett egyetlen gyerek sem lenne igazán biztonságban.

Száz Ildikó, a szerző az Új Szó munkatársa

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/15. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene