Min spóroljunk?

Holott egy kevéske józan paraszti ésszel is tudni lehetett, a pazarlás, a parttalan fogyasztás nem mehet a végtelenségig, ahonnan csak elveszünk s vissza bele nem teszünk, az lehet bármily hatalmas kincseszsák, előbb-utóbb kiürül. 

Még a Föld is, ez a minden jóban oly gazdag bolygó. Kifosztottuk. Az ember felélte tartalékait. Olyan kiváltságos, hogy ne mondjam áldott állapotban éltünk mi, a 20. század második felének, a 21. század elejének gyermekei, hogy mást, mint békét és anyagi jólétet el sem tudtunk képzelni. Hogy jó dolgunkban azt sem vettük észre, beteljesült a Petőfi-féle vízió, a bőség kosarából mindenki egyaránt vehetett. Persze, ő nyilván nem így képzelte. Nem arra gondolt, hogy kartonszám hordjuk haza a toalettpapírt, a dobozos sört, a műanyag palackos kólát, szóval a szemetet, csak mert olcsó, hogy az egyszer élünk, éljünk jól lesz a vezérelv, s hogy minden picit előrébb látó, egy kevéske józan paraszti ésszel gondolkodó figyelmezőt lehurrogva elküldünk a búsba, károgjon ott. Az emberiség (ezt csak én magam leírtam már százszor, ezerszer) úgy viselkedik, mint egy ötéves gyerek. Anyuka, de mér? Ezt kérdeztem én is, ezt kérdezték az én gyerekeim is minden, észérvekkel felépített magyarázatra. Azér kislányom, kisfiam, mert elfogyott. Mondhatnánk most azoknak, akik megint a háttérhatalmakat, gazdasági maffiákat és egyéb ki tudja kiket hibáztatnak, csak magukba nem néznek még mindig. És akkor most mit fogunk enni? Meg fogunk fagyni a télen. Igaz, hogy már tél se nagyon nincsen a fentebb felsoroltak okán, de azért mi meg fogunk fagyni, ha nem lesz egy gombnyomásra hőség a lakásban. (Hogy ezeréves dicső múltunkat emlegetve hogy nem halt ki e tiszta fajunk sokkal keményebb telekben, silányabb épületekben gáz nélkül, az senkinek nem jut eszébe most.) Persze, elkényelmesedett több generáció is, lassan már nincsenek, akik még tovább tudnák adni azt a tudást, amivel túléltek aszályokat, árvizeket, háborúkat, vérszívó rendszereket.

Akkora a drágaság, hogy bele fogunk pusztulni, szinte minden második hír, cikk, vélemény, elemzés, a komolytól a hülyeségig erről szól. De azért még mindig kinevetjük azt, aki takarékosságra int. Kérdezzük, mit tegyünk, min spóroljunk? Aztán ha valaki megpróbál tanácsot adni, min is, jól kigúnyoljuk, előhozva a testi adottságait is legtöbbször, mint nyomós érvet. Kopasz ember tanácsolja, hogy ne mossunk naponta hajat, ha-ha. Hát, én nem vagyok kopasz, meg az a kedves olvasónk sem, aki tizenhat (16!) éve figyelmeztetett, hogy hamarosan megérem, nem lesz miben a hajacskámat mosnom, nemhogy innom mit.

Min spóroljunk? Ne együnk vacsorát? Kérdezi kedves olvasónk most. Aki, szegény, lehet, hogy éppen egész életében spórolt, mint ahogyan én is, de úgy van ez, mint a parlamenti választásokkal: egyedül hiába szavazok értelmesen, a többség döntése érvényesül. Egyedül hiába zárom el a csapot, hiába nem flangálok télen nyári ruhára vetkőzve otthon, hiába nem veszem meg a műanyag csomagolású árut, inkább nem kell, ha nincs csomagolatlan, mikor mellettem hatalmas, kamionnyi bevásárlókosarakban feltornyozva tolják ki tömegek. Igen, ide jutottunk. Ide jutottunk volna háború nélkül is, csak lehet, hogy egy kicsit később. Feladat van tehát. Megint. Kalandos lesz az életünk, mint agyoncsodált őseinké, tulajdonképpen eljött, amire vágytunk. Vagy nem?

Drágaság van. Már az alapiskola ötödik osztályában tanultuk, hogy amiből kevés van, az a drága. Például azért olcsóbb a vas, mint az arany, mert abból jóval több leledzik a földben.

Most rendre jelennek meg minden portálon a jó tanácsok, hogyan lehet spórolni, én meg csak ámulok és bámulok, hiszen az egész életemet így éltem le. No, legalább van témám a jövő hétre is. Legközelebb megírom, hogyan spórolok én. Aztán legföljebb lehet nagyokat kacagni.

Rajtam is.

Kicsit idegesítő séták ezek, VASÁRNAP nagy a forgalom erre az Endrődi Sándor utcában, sok a sétáló autós.

Latinovits Zoltán: Emlékszem a röpülés boldogságára