Megint elment egy csodálatos ember. KOPERTA

Megint elment egy csodálatos, de még inkább csodálatosan szerény ember. De hát hogy is volt? Komáromban valamikor nagyon komoly sakkélet folyt. Mondják, az ingyen klubokba még hajléktalanok is be-betértek egy-két partira. Az én időmben inkább már csak két nagyobb csapat volt – persze, jó magyar szokás szerint gyakran mint egymás ellenségei. Az egyik mindenese Kukel Imre. Kevés olyan ember van a világon, ki annyira szívén tudta viselni és szeretettel csinálta a fiatalok-gyerekek sakknevelését, mint ő. Drága Imre, aztán fogta magát, s váratlan hirtelenséggel tragikusan meghalt. Mondta is a fiam, hogy bár sokan sokat ígérgettek ezekután, a Kukel-időszak örökre elmúlt. Igaza volt. Viszont 96-ban még rendezett egy országos sakkbajnokságot, külön-külön korosztályok számára is. A kicsi gyerekem a 12-es korosztályban volt érdekelt, a győztes Párizsba ment az Európa-bajnokságra. Utolsó, sorsdöntő játszmáját a szomszéd Jani bácsival vívta, aki akkor komoly tekintélyű komáromi sakkozó volt. A fiam nagy mosollyal fut felém, hogy megnyerte a partit, jöhet Párizs. Nézek a szomszéd Jani bácsira is, ő huncutul mosolyog, és látni, szintén nagyon örül az eredménynek. Hát, így esett a dolog. Utána már csak kis szponzori zsozsót kellett szereznem, mivel a sakkszövetség csak egy vezető költségét állta, plusz a három ifiversenyzőét. De ezt is megoldottam, és a budmericei Michal barátommal meg az ifisakkozókkal sikeresen megjártuk Párizst. Karácsony lévén ott sztrájkoltak a közügyesek, de mi azért megtaláltuk a helyszínt – Disneyland –, és csodálatos hetünk volt. Sokszor vicceltünk, hogy ki kit vitt Párizsba – én a fiamat, vagy fordítva. Viszont a háttérben egy végtelenül emberi ember volt, ki pár hete itt hagyott bennünket. Nyugodj békében, VÖRÖS Jani bácsi.

Jankó Gyula, Komárom