Megfelelési kényszereink

Jó az, ha van egy belső hajtóerőnk, egy elvárásrendszerünk magunkkal szemben, de olykor nem árt, ha rugalmasan tartjuk a határait. Csakis magunk miatt. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy úgy hajolj, mint gyenge ág a szélben, és igazodj a szélnek irányához, hanem azt, hogy amikor hajolni kell (ne adjʼ isten, esetleg meghajolni), tedd meg bátran. Ezzel ugyanis azt mondom, tanulj meg hajolni, rugalmasnak lenni azért, hogy ne törj.

Hogy ne kelljen bele- vagy éppen megszakadni. Sem az elvekbe, sem az elvárásokba, sem megfelelésbe, legyen az kívülről jövő vagy éppen belülről fakadó.

Alkalmazkodnunk kell a világ változásaihoz, a sebességéhez, mondjuk így, átvitt értelemben, a modern kor „elvárásrendszeréhez”. Ennek egyik alappillére pedig a rugalmasság. Fontos megtanulni hajolni, engedni, letenni, ha kell, épp a saját elvárásainkból, megfeleléseinkből. A kívülre való megfelelés ideje pedig egyszerűen lejárt.

Annak a minősége, hogy valaki más mondja meg, mi az elvárásrendszer, aminek lélekként, emberként meg kell felelnünk, egyre kevésbé megalapozott, lejárt a szavatossága. Ha egy olyan világban akarsz megfelelni, ahol a megfelelés nem érvényes, elveszel. Az egyetlen igaz iránytű nem lehet más, mint a te saját belső hajtóerőd, aminek zászlajára a rugalmasság van tűzve.

Szöveg Ambrózai Zsuzsanna, Ember_kép