Marosz Diána naplója: Szembesülés

Egyszer csak mozgolódás – egy BKV-ellenőr közeledik, ötvenes, sovány férfi. Előveszem a bérletemet, megköszöni, megy tovább. A szemben ülő hölgy a pénztárcájából jegyet húz elő, az ellenőr ránéz, biccent, továbbmegy. Kisvártatva visszafordul. Kérem, egy pillanatra. Megnézhetném még egyszer a jegyét? Hm, nem találom rajta az érvényesítés nyomát – mondja szinte szabadkozva. Milyen érvényesítés, nem értem – vág értetlen arcot a hölgy, nem túl hitelesen. – Hiszen itt van a jegyem. Igen, de amikor fölszállt a villamosra, akkor érvényesítenie kellett volna. Hol vette a jegyet? Az automatában. És miért nem kezelte? Elfelejtettem.

Itt van az a pont, amikor a hölgynek szerintem be kellene ismernie, hogy igen, hibázott, és ha már így alakult, viseli a következményeket. De ezt csak én gondolom így, ő nem. Feszengek. Nem a hölgyet sajnálom, hanem az ellenőrt, aki nagyon udvariasan és tapintatosan, szinte félve közli vele, hogy a helyszíni bírság nyolcezer forint. Nincs nálam pénz – közli nyersen a nő. Semmi baj, van nálam kártyaleolvasó is – tüsténkedik az ellenőr. Nem érdekel, nekem nincs erre pénzem. Előnyösebb, ha most fizet, különben tizenhatezer forint lesz. Kérném az iratait. A hölgy dühösen nyújtja a személyi igazolványát. Mondja, maguk ezért jutalékot kapnak, ugye? Minél több embert büntetnek meg, annál többet.

Az ellenőr nyugodtan reagál, továbbra is udvarias. Beszédbe elegyedik a hölggyel az árakról, az inflációról. Közben leírja az adatait. A jegyemet legalább visszakaphatom? – kérdezi ingerülten a nő. Persze, természetesen. Az ellenőr továbbmegy, a hölgy mérgelődik.

Épp a Petőfi hídon robogunk. Nézd, milyen szép Budapest – mondom Cilinek, akin érzem a feszültséget. Anya, ennek a néninek nem volt érvényes a jegye, ugye? – suttogja a fülembe. Amikor a néni leszáll, megbeszéljük a problémát. Tudod, Cili, a néninek érvényesítenie kellett volna a jegyét, amikor felszállt. Vagyis az ellenőrnek volt igaza? Igen, Cilikém. Sajnálom szegény bácsit. Nem könnyű foglalkozás. Huzakodni a bliccelőkkel, udvariasan leszerelni őket, hallgatni a hazudozásaikat… Tudod, mindenkivel előfordulhat, hogy hibát követ el, de ha már egyszer rajtakapják, a legjobb beismerni a mulasztást, nem kifogásokat keresni.

Arra gondolok, ha a rajtakapott hölgynek lenne gyereke, aki történetesen ott lett volna vele a villamoson, akkor vajon hogyan játszódott volna le a jelenet az ellenőrrel. Mit mondott volna, ha a gyerek megkérdezi: anya, miért nem volt érvényes a jegyed? Kinek van igaza, neked vagy a bácsinak?

***

Eszembe jut egy másik eset. Ajna lányom mesélte, hogy Budapest egyik forgalmas terén leszólította egy nő. Harmincas, terebélyes. Pénzt kért tőle. A gyerekeinek akar enni adni, az anyja állítólag kidobta őt gyerekestől. Tíz perccel később megint odament hozzá (Ajna várt valakit, ezért álldogált ott), és azt mondta, vidékre szeretne hazajutni, vonatjegyre kell neki a pénz. Ajna először adott neki. Másodszorra már nem. Azóta is sokszor találkozott vele, minden vasárnap kint van a téren. Szemrebbenés nélkül kér tőle újra és újra. Egy gyerektől.

Nem ő az egyetlen. Egy másik kéregető szintén vonatjegyre koldult, megmondta a konkrét településnevet és az összeget is. Egy hét múlva ugyanott állt, s ugyanúgy kéregetett. Ajna másodszorra már nem ugrott be.

Miért írom le mindezt? Mert felháborít, hogy felnőtt emberek minden lelkifurdalás nélkül képesek kihasználni egy gyerek érzékenységét, jószándékát. És elkeserítő arra gondolni, hogy egy fiatal teremtés, aki bízik az emberekben, akinek természetes az igazmondás és az őszinteség, kénytelen szembesülni a felnőttek hamisságával, gátlástalanságával.

És itt kapcsolódik össze a két történet: Cili, aki végignézte, ahogy a villamoson bliccelő nő az ellenőr szemébe hazudik, és Ajna, aki a saját kárán tanulta meg, hogy az emberekben nem lehet bízni.

Milyen példát mutatunk mi, felnőttek a ránk bízottaknak?