Marosz Diána naplója: Mese a barátságról

A kisleány, nevezzük Heninek, egy kertes házban lakott egy nénivel és egy bácsival. A néni és a bácsi nem az igazi szülei voltak. Apukáját nem ismerte, anyukája pedig annyira szegény volt, hogy nem tudta őt eltartani. Ezért intézetbe vitték, s onnan került a nevelőszüleihez.

Messze, egy másik városban élt egy másik kisleány, nevezzük Lilinek. A hétéves Lilinek fehér volt a bőre, s fekete a szeme. Anyukájával lakott, apukájával csak hétvégenként találkozott. Nem volt játszótársa, mert a környékükön egyáltalán nem laktak gyerekek. Próbált barátkozni az osztálytársaival, de mivel nehéz természettel áldotta meg a sors, senkihez sem tudott igazán közel kerülni. Gyakran megsértődött, túlontúl féltékenyen ragaszkodott egy-egy barátnak vélt társához, így a legtöbben nem szívesen játszottak vele.

Heni és Lili nem tudtak egymás létezéséről egészen addig, míg egy napon Lili az anyukájával látogatóba ment egy bácsihoz, aki egy messzi kisvárosban lakott. Éppen kint sétáltak az utcán, amikor a szomszéd kapuban megjelent egy kislány. Heni volt az. – Heni, gyere csak ide! Ő itt Lili, ismerkedjetek meg – szólt a bácsi. Lili megörült: – Lehetünk barátok? – kérdezte.

Ettől kezdve folyton együtt voltak. Együtt mentek boltba, játszottak a közeli játszótéren, piknikeztek a fűben, fürödtek a közeli folyóban.

Lilit nem zavarta, hogy Heninek barnább a bőre. Észre sem vette. Henit pedig nem zavarta, hogy Lili néha megsértődik. Mindig türelmesen megvárta, amíg megbékél. Te vagy az első barátnőm, aki nem csúfol, mondta Heni Lilinek. Nekem pedig te vagy az első, aki nem veszik össze velem, és nem fél tőlem, mondta Lili Heninek.

Lili és az anyukája hamarosan hazautaztak, de a lányok ettől kezdve interneten tartották a kapcsolatot. S valahányszor Liliék látogatóba jöttek a kisvárosba, Heni és Lili együtt játszottak.

Egy nap aztán Heni nem írt többet. Nem válaszolt Lili üzeneteire. Egy napig, két napig, három napig… Lili egyre jobban kétségbeesett. Nem értette, mi történt Henivel. Hová tűnt? Miért nem jelentkezik?

Legközelebb, amikor a kisvárosba utaztak, Henit nem találták ott. A néni és a bácsi elmondták, hogy Henit elvitték tőlük, és egy másik nénihez költöztették, egy másik városba. Hozzájuk már soha nem jön vissza.

Lilit teljesen letaglózta a hír. Zokogni kezdett, sírt, sírt vigasztalhatatlanul. Anyukája tehetetlenül nézte a szenvedését. Lili szomorúsága napok múltán sem enyhült. Borús, fájdalmas arccal járt-kelt, s folyton Henit emlegette.

Végül az anyuka úgy döntött, muszáj valahogy segítenie Lilinek, mert ennyi bánatot nem lehet elviselni. Megkereste az interneten a gyermekotthont, ahová Heni tartozhatott. Próba-szerencse, valószínűleg ez lesz az. A vonal túlsó végén egy készséges hölgy jelentkezett. Gyorsan megértette, miről van szó. Sajnos most nem lehet Henivel beszélni – magyarázta. Sem telefonon, sem személyesen. Ha tényleg komolyan gondolják, jöjjenek be az intézetbe, s megbeszéljük, mit tehetünk.

Az intézet egy másik városban volt. Lili egész úton abban reménykedett, hátha megláthatja Henit. Ha csak egy pillanatra is. A néni, akivel telefonon beszéltek, kedvesen fogadta őket. Megtudták tőle, hogy Heni is sokat emlegette Lilit. A néni elmagyarázta, hogy Heninek hosszú időre van szüksége, amíg megszokja az új helyét, úgyhogy csak nagyon-nagyon sokára találkozhatnak majd, de hetente egyszer, egy meghatározott órában felhívhatják őt telefonon. Lili fekete szeméből újra potyogni kezdtek a könnyek. Anyukája alig tudta megnyugtatni. Lilinél jobban már csak Henit sajnálta. Szegény kislány, teljesen idegen környezetbe került, s a régi világa bezárult számára. Ki tudja, hányadszor.

Lili nagyon készült a telefonálásra. Egész nap az órát leste, nehogy lemaradjon a megbeszélt időpontról. Amikor a vonal túlsó végén felcsendült Heni hangja, Lili bezárkózott a telefonnal a szobájába. Anya igazán nem akart hallgatózni, de egyszer azért odalopódzott az ajtóhoz. Legyél boldog az új helyen – mondta éppen Lili Heninek. – Majd valamikor nagyon sokára találkozunk. Ha addigra nem felejtesz el engem…