Van az a játék, amikor azt mondod: majd, amikor alkalmas lesz. Majd, ha minden képkocka összeállt. Majd, ha olyanok a körülmények, ha igazán lehet, ha tényleg azzal foglalkozhatom, ha majd megértem rá, ha itt van az idő.
Ezt a játékot úgy nevezik, a halogatás művészete. Azért nevezem művészetnek, mert sokan már ilyen magas szintre emelik azt, ahogy keresik a kifogásokat, hibáztatnak (másokat és nem magukat), elméleteket gyártanak arra vonatkozóan, hogy miért ne. Ez már, kérem, művészet. De mi a helyzet magával a halogatással? A logikai alapon működő énem azt mondja, rendben van mindaz, amit odafenn felsoroltam. Hiszen pontosan, érvekkel alátámasztott helyzeteket mutat. S mint olyan, még nem feltételezi az ideális állapotot a megvalósításra. Emberi lényekként pedig az ideális állapot elérésére törekszünk. Mondom, logika. Elfogadható. De mi a helyzet a nem logikus, a nem észérvekre támaszkodó oldalunkkal? Amikor érzed, hogy belül jó, hogy már mennél, csinálnád, szeretnéd, jó lenne, nagyon jó lenne, mert akkor… egyszerűen szárnyalnál. Elönt a jó érzés, és el is határozod magad, hogy nekiállsz. Aztán jön az az érzés, az a keserűség, az a valami, amitől gombóc keletkezik a gyomrodban. Ezt úgy hívják: félelem. Azért jött, hogy elbizonytalanítson, s te engedsz neki, mert mégis csak logikus „amit mond”. Hallgatsz rá és hiszel neki.
Pedig itt van az idő. Tudod, az, amelyiknél előbb azt érezted, hogy nagyon jó lenne, mert szárnyalhatnál. Ahhoz, hogy szárnyalni tudj, a félelmedet kell legyőznöd. A félelemnek egyetlen ellenszere van: vágj bele!
Ambrózai Zsuzsanna, Ember_kép
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.