Kutyául jártam

Azon a kedves kis településen, ahol a kertünk van, falunapot tartottak egy szombati nap. (Vasárnap előtt – csak hogy leírhassam e gyönyörű szót.) És ezen a falunapon pontosan az történt, amit évek óta vágyunk, amiért írunk, szólunk szüntelen, hogy nem harmad-, negyedrangú magyarországi „művészeket” hoztak a nép szórakoztatására, hanem a somorjai Deja vu zenekart, akik pedig vendég énekesként, no, kit? Nem fogják elhinni, a mi Marosz Diánánkat. A kétnyelvű testvérek anyukáját, akitől furulyázni tanult a tavalyi virtuóz, Ajna. No, és ha már mi éppen ott kapirgálunk a kis kertben, miközben hallgatjuk a szomszéd kint üvöltő szlovák lakodalmasait a körfűrész sikításával meg-megszakítva (végül is a város zajától menekülendő vertük adósságba magunkat, hogy megvehessük azt a zsebkendőnyi telket), szóval, ha már, noná, hogy este meghallgatjuk, énekel-e úgy, amint ír ez a csepp, törékeny nő. Meg egyébként is: végre egy hely, ahol a közülünk valókat tisztelik meg fellépési lehetőséggel, kutya (akkor még nem tudtuk, mi vár ránk) kötelességünk jelenlétünkkel is igazolni, mennyire helyesnek tartjuk ezt a döntést.

A helyi futballpályán zajlott az esemény, mikor odaértünk, még gyerekek szaladgáltak a gyepen, nagy felfújható labdákban forogtak, gurguláztak, kacagtak, láthatóan élvezték az életet, az egyéb mutatványosok már épp pakoltak, engedték ki a levegőt az ugrálóvárakból, majd következtek a labdák is, az én fülemnek és beteg idegimnek kissé ingerlően sziszegő sípolással lehelték ki falunapi lelküket sorra, de a lacipecsenyés még tüsténkedett, úgyhogy rendeltünk is nála egy-egy zsömlét. Samu legnagyobb örömére, mert pontosan úgy viseltetik a zsömle iránt (meg minden iránt, mi ehető), mint Rex felügyelő, s mint valószínűleg minden kutya a világon. Várja. Ez a miénk el nem lopja, inkább úgy tesz, mint aki nagyon, de nagyon vigyáz rá, hogy más el ne vegye tőlünk, fegyelmezetten ül mellettünk, de mintha tűkön, s vár, mikor kap belőle ő is kóstolót. Hát így eddegéltünk ott hárman csendeskén (a Gábor, a Samu meg én) a duhaj szlovák lakodalmasok után a lég- és gáztávozások sípoló hangját hallgatva, amikor kedvesen mosolyogva megállt mellettünk a polgármester úr.

Rossz híre van, mondta, ide kutyával tilos bejönni. Hova? A focipályára? Ki is van írva, mondta. Vigyük ki, de mi azért jöjjünk vissza. Nem sürget, a zsömlénket még nyugodtan megehetjük. Emberek vagyunk (kivéve a kutyát), van bennünk megértés. Van. Mert értem én, hogy egy vasárnapi (no ugye, csak van minden hétnek vasárnapja!) meccsre a falusi szurkoló nem viszi magával a falusi kutyáját, otthon marad az, ott, ahol otthon van, de falunapon?, a vendégek?, mit csináljanak az ebükkel? Nem ismerem a focipályás szokásokat, no. A polgármester úr viszont a Vasárnapot nem ismerheti, mert az emberférfihez címezte vicces megjegyzését: aztán majd írja meg, hogy a polgármester kiküldte a pályáról. Még csak nem is sejtette, hogy én vagyok itten az, aki, ha nagy ritkán kihúzza a lábát a négy fala közül, azonnal megír mindent, amit tapasztalt.

No de, mert emberek vagyunk, meg jó kutyák, zsömléink fogytával hátra húzódtunk a pálya bejáratához, ha már jöttünk, ha már hazai zenekar, halljunk is tőlük valamit, pláne, hogy épp akkor egy LGT-számmal kezdtek. Rám szögezi bánatterhét, de te nem jössz, hogy levennéd, hallgatta Samu is lekonyult füllel, bánatában mindkettővel, mert egyébként csak az egyik kajla nekije. Kifele menet megnéztem, valóban ott a tábla, nem is akármilyen: Sporttal az egészségért! S rajta egy nagy, piros karikában áthúzott kutya. Mely így valószínűleg nagyon egészségtelen lehet. És eszembe jutott megint az a toszkánai nyaralás, amikor névnapot ünneplendő egy előkelő étterem előtt álltunk, de ugye, a Samu már akkor is, ott is velünk volt. Félve kérdeztük a pincért, mitévők lehetnénk, ha kutyával vagyunk, ugye, ő nem jöhet be? Va bene, már miért ne jöhetne, hát nem ló ő! És betessékelt a parádés asztalig, majd hozta a vizestálkát Samunak, nekünk az étlapokat. A végén pedig külön csomagoltak a kutyának neki valót.

Viszont a koncert jó volt. És Diánának a hangja is olyan, mint az írása.

Imádnivaló.

VASÁRNAP délutánonként B. G. barátom jön rendszeresen Örsi nevű fehér pulijával sétálni, játszani.

Latinovits Zoltán: Emlékszem a röpülés boldogságára