Nézet

Koperta

Kedves Olvasóink! Továbbra is várjuk NÉVVEL, CÍMMEL ellátott leveleiket, mégpedig a Duel-Press, Vasárnap szerkesztősége, P. O. Boksz 222, 830 00 Bratislava postai, vagy a vasarnap@vasarnap.com elektronikus címre. A krízishelyzet miatt, a postán feladott leveleket csak az után tudjuk besorolni a Koperta rovatba, miután visszatérhet az élet a szerkesztőségbe. Addig, kérjük, aki csak teheti a levélírás elektronikus formáját válassza! És írjanak, kapcsolódjanak be a Vasárnap Facebook-oldalának Koperta csoportjába is, ahol rögtön véleményt cserélhetnek bármiről! Legyen körültekintő a következő hetünk is! Vigyázzunk egymásra!
Vasárnap

2020. július 3. 10:30

koperta

Mire jó?

Minden rosszban van valami jó, a munkahelyi kieséssel járó karantén idején legalább kedvünkre szeretgethetjük gyermekeinket, az unokákat. Faluhelyen gyakori természetjárással lettek oldva ezek a feszültségterhes napok, határunk csendes útjai megteltek sétálgató helybeliekkel. Kevésbé örvendetes, hogy a Kis-Dunát és partjait birtokba vették a ki tudja, honnét jövő és hova tartó vadkempingezők. Éjjel-nappali jelenlétükkel tönkreteszik a természet hazaiak által megkímélt tisztaságát, nyugalmát, világgá zavarják a vadállományt. Csoda tudja miért, de a hivatalos közegeket nem nagyon érdeklik a szabad természet értékei, talán mert az koncként odavetve mindenkié. Ami viszont mindenkié, az kárt szenvedve gazdátlanul senkié, mert a ..arnak, kárnak nincs gazdája! Sajnos gyakran ez az osztályrésze a pótolhatatlan természeti kincseinknek, legfeljebb kapnak néhány szemétgyűjtő akciót a szezon végeztével… Hazatérve a természetből, hetekig gyerekkel foglalkozva, egyre inkább megbecsültté igazodhat a pedagógusok munkája. Hatására remélhetőleg nagyot javul a tanári kar indokolatlanul háttérbe szorított társadalmi megítélése. Egyébként minden szakma és hivatás ázsiója nagyot esett az utóbbi időkben, csak a pénznek van becsülete, annak bizony csorbítatlan. Sajnos, a feddhetetlen erkölcs tőkéje már kiment a divatból. Pedig annak idején akár a pár hold szántóval bíró kisparaszt is kényesen ügyelt a jó hírére. Ha szántás, vetés idején kapott kereseti lehetőséget, elvállalta, akár a Kis-Dunán túl is. Gyalogosan járva, mert a lovak szántáshoz kellettek. Reggel abrakolt, szekérre rakta az eketaligát, az ekét, a munka további részét kényszerűségből már az asszonyára bízta, aki a gyerekek ébredéséig ellátta, megfejte a teheneket, megetette a disznókat, a baromfit, reggelit készített. Négyéves volt a kislányuk, kétéves a fiúcska, a határba még nem vihetők. Az asszony szekér elé fogta a lovakat, nevezzük egyszerűség kedvéért Márinak, mert megérdemli, hogy nevén nevezzük. Egyébként ilyen asszonyok teremtek a Csallóközben, esete semmi kirívó különlegesség. Végezte a körülmények fialta munkát. – Irénke, drága – eresztette ki a hangját a szomszéd háza előtt. Percekig tartott, amíg a magára ruhát kanyarító szomszédasszony az utcára sietett, akkor emelkedett látóhatár fölé a kelő nap. – Szántani megyek, gyerekek a vörsökben, ajtaján a kűválú. Darab kenyér, víz előttük, nézz át, lelkem néha, rendben vannak-e. – Ennyi volt, bízhatott benne, a szomszédasszony bokros teendői közepette is megnézi néhányszor a gyerekeket. Dűlő végén kocsiról az ekét lelökni, összeakasztani, belefért az asszony erejébe. Ostort nem használt, hantokkal dobálta, siettette a lovakat, délig csak néha szusszantott, amikor a fáradt lovak nem akartak húzni. Harangszó után visszafogott a szekérre, az eke maradt, azzal nem bírt. – Aranyoskáim, hát megvagytok? – babusgatta az apróságokat, közben ebédet főzött, az állatokat is el kellett látni, nem volt megállás, csak a házimunka végeztével. Ilyen asszonyok és férfiak teremtek a Csallóközben, és teremnek manapság, tán maguk sem ismerik a terhelhetőségük határát. Nyolcvanhat évet élt meg az édesanyám, és még hajlott korában is el-elmesélte gyerekkori történetét, a vörsökben, kűválú alatt. (Baromfi szállítására használt, nagyobb lécezett láda és betonvályú.) Akkor is boldogulni kellett, ha csőstül jött a baj. Közben nagyot változtak az idők, és mégis, ahogy a felmenőink tették, a kihívásokra manapság is megoldásokkal kell válaszolni. Saját érdekünkben. Meg hát, a koronavírus veszélyeztetése alatt emlékezhettünk az elmúlott régi idők történéseire, viszonyításképpen a néha fölösleges panaszokban áztatott mindennapjaink mérlegelésére. Szintén saját érdekünkben.

Gazdag József, Jányok


 

Egyszer volt Prágában pártkiállítás

Egy 1971 májusában megtörtént eseményről fogok írni. Akkor a résztvevők megegyeztek, hogy nem fognak beszélni a történtekről. Ezt mindenki be is tartotta, de mivel már csak én vagyok életben közülük, szeretném közreadni az egészet. Abban az időben az iskolák minden szintjén belénk sulykolták, hogy Csehszlovákia Kommunista Pártját 1921 májusában alapították Prágában. 1971-ben volt az 50. évfordulója ennek az eseménynek, és ebből az alkalomból nagyszabású kiállítás volt Prágában. Szövetkezetünk 25 jegyet kapott rá. Mint fiatal munkaerőt, engem bíztak meg a csapat vezetésével. Másfél évvel azelőtt kezdtem dolgozni itt, és mivel a főnököm felesége nagyon féltékeny volt a férjére, engem küldtek a különböző tanfolyamokra.

Egy délutáni járattal leutaztunk Párkányba, ahol gyorsvonatra szálltunk. Hálókocsiban utaztunk. Elég kényelmetlen volt, a kerekek csattogásától keveset aludtam, és ahogy közeledtünk Prága felé, az állomásokon egyre több utas szállt fel. Végre megérkeztünk a főállomásra. Kora reggel volt, a társaság éhes és szomjas. A peronon ballagtunk, amikor is az állomási éttermek és falatozók nyitott ajtaján ételek és frissen csapolt sör illata terjengett felénk. Azonnal beálltunk a sorba, és jól megreggeliztünk. Végre indultunk volna megkeresni a kiállítást, amikor néhányan azt kérték, hogy még egy kicsit maradnának. Szétosztottam a jegyeket, és öten útra keltünk. A kiállításon látottakra már nem emlékszem, de arra igen, hogy a maradék csapattal megnéztük Prága nevezetességeit, utána végigjártuk az akkor híres Bílá labuť áruházat. A látogatás legnagyobb élménye számomra mégis az volt, hogy eljutottam a Magyar Kultúra házába, mely a Vencel térbe torkolló helyes kis téren állt. A Magyar Kultúra akkor nekünk, csehszlovákiai magyaroknak fontos intézmény volt, innen lehetett megrendelni a Magyarországon megjelent szépirodalmat, szakkönyveket, -lapokat és folyóiratokat. Sokszorosított katalógusból kellett kiválasztani az igényelt terméket, s a rendelést követően utánvéttel rövidesen megkaptuk. Már akkor sem értettem, hogy ez az intézmény miért épp Prágában székel, a lehető legnagyobb távolságra a szlovákiai magyaroktól és Magyarországtól.

Késő délután fáradtan értünk vissza a főállomásra. Lemaradt útitársaink nagyon jól berendezkedtek az egyik étteremben, sőt annyira jól, hogy a kiállításra el sem jutottak. Ők ezt nem is bánták, a prágai kocsmában csináltak maguknak egy görbe napot. Bezzeg a hálókocsiban sem zavart semmi, a fáradtságtól csak Párkányban ébredtünk fel. Hazaérkezésünk előtt megegyeztünk, hogy senkinek nem szólunk a történtekről. Azt fogjuk mondani, hogy a kiállítás szép volt, és mindenki jól érezte magát. Ami pontosan így igaz is volt.

Béres Lajos, Lekér


 

Nem kell beszélni róla sohasem,

De mindig, mindig gondoljunk reá…” A Kárpát-medence magyarlakta településein szinte mindenütt megemlékeztek a nemzeti összetartozás napján a trianoni békediktátum századik évfordulójáról. A Lévai járás peremén elterülő kisközség maroknyi magyarsága a szokásos vasárnapi istentisztelet keretében emlékezett. Dukon Andrásnak, a besei református egyházközség lelkészének igehirdetése után a jelenlevők közösen mondták el a Száz év, száz szó zsoltárokból válogatott fohászt. A száz szó szálljon Istenhez, magasztalva kegyelmét és dicsőségét, kérve gyógyírt a sebeinkre, s a múlt feletti szomorkodás helyett hirdetve a reményt és az erős hitet. Ezt követően egy rövid történelmi áttekintés hangzott el azokról az eseményekről, amelyek eredményeképpen 1920. június 4-én 16.32-kor a versailles-i Nagy-Trianon kastély 52 m hosszú és 7 m széles folyosóján aláírták azt a dekrétumot, melynek értelmében a háborúban vesztes Magyarország elveszti területének 2/3-át és lakosságának több mint felét. Határokon kívül marad a Felvidék, Kárpátalja, Erdély, Délvidék és Őrvidék. Családok, települések és közösségek szakadnak szét. A beszámolója végén a lelkész a bizakodásra és a reményre helyezte a hangsúlyt. Nehéz száz év van mögöttünk, de ennek ellenére is még itt vagyunk. S addig, amíg vannak iskoláink, templomaink, és magyarul beszélünk s imádkozunk, van remény. A templomban való megemlékezés egy verses imádsággal ért véget, amelyet a tatai református egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve őrizett meg, s Tatán László János lábatlani lelkész, akkor helyettes esperes mondott el 1920. május 26-án, néhány nappal Trianon előtt. A templomból kivonulva a megemlékezés a templomkertben folytatódott, ahol Dukon András lelkész és Nagy Mihály felsőpéli fafaragóművész leleplezte azt a kopjafát, melyet Besse Tibor és családja állítatott e kerek évforduló alkalmából.

Geršiné Szabó Márta, Barsbese


 

Finci cica kalandjai

Finci, a gyönyörű hófehér, négy és fél kilós kismacskám tavasszal úgy megtelik élettel, hogy maga a természet sem jobban. Kizárólag akkor teszi be a mancsát a konyhába, ha enni kér, aztán máris kocog az udvarra vagy a kertbe. Összegömbölyödik vagy elnyúlik a baromfiudvar porában, a kert közepén, ahol átmelegszik a nagy mogyoróbokor árnyékában. Egész télen hó nélkül is hótiszta a fehér bundácskája, de ilyenkor porosabb, földesebb macska a környéken nincs.

A telet úgyszólván végigalussza, de a tavasz kihozza belőle a vérszomjas ragadozót. Nem csoda! Néha az az érzésem, hogy a környék összes kismadara a mi kertünk és udvarunk fölött kering, csicsereg. Feketerigók, fecskék, verebek, cinkék, vadgalambok meg mindenféle színesek ülnek a dróton, ugrálnak, csipegetnek a frissen lenyírt füvön. Fészkelőhelyet és párt keresnek, vagy – mint a fecskék – a régi fészküket rakják rendbe, a tojók kegyeit keresve veszekszenek, teli torokból csicseregnek. Az én cicám kis fülecskéjének ez valami mennyei zene, és még csábítóbb látvány: a zsákmány!

Naponta járja végig a háztetőt, mert ott ülnek a vadgalambok, a kúpcserepeken apró rozsdafarkúk tipegnek, vagy kora reggel, amikor a kismadarak csapatostul keresgélnek a harmatban, ő laposkúszásban próbálja megközelíteni őket. Nem szokták megvárni, de időnként szerencséje van. A fiatal, figyelmetlen madárkák egyike-másika áldozatul esik az én ragadozó cicámnak. Fogott már verebet, cinkét, rigót, és levadászta azt a gyönyörű sárga-fekete kismadarat is, amelyik itt fészkelt a garázs eresze alatt. Vérzett a szívem, de mit tehettem. Egerészik is. Azt nem bánom. Ha nincs egér a láthatáron, és a madárkák is elcsendesednek, a békák következnek. Hiába szólok rá: a békát ne! Olyan kevés van belőlük, hogy még a gólya is szondával keresi az ebédnek valót, fölöslegesen beszélek.

Az egyik nap azonban valóban túllőtt a célon. A kismadarakat nem tudom megvédeni, jó, a békákat sem, de ami sok, az sok. Először azt hittem, megint egeret fogott: egy kicsi, buta egeret, és a füves udvar közepén kényelmesen játszik vele. Amikor a kis zsákmány megpróbált szökni a karmai közül, döbbenten néztem: hát ez meg miféle szerzet? Kissárkány, vagy mi? Villámgyorsan besiklott egy levágott faág alá. A cica kitartóan próbálta kimancsozni alóla, gondoltam, akármi is az, meneküljön. Még egy kissárkány is megérdemli az esélyt. Tán mégsem nő majd olyan nagyra, és hét feje sem lesz. Nem volt szerencséje. Finci ellen nincs orvosság. Elkapta. Ám a csöpp állatka nem hagyta magát. Egy óvatlan pillanatban megint sikerült kisiklania, és a ház falát borító vadszőlő földig érő levelei alá menekült. Finci utána ugrott. Úgy játszott (volna) vele, mint macska az... Nem, nem egér volt, nem is kissárkány, hanem egy apró, rémült gyíkocska. A cicám lezseren elé hasalt, és azt hitte, nyerésre áll. A kicsi gyík azonban nem adta fel. Szembefordult a hatalmas macskával, és úgy tátogott azzal a pici, hegyes szájacskájával, mintha lángot tudna okádni. Kétségbeesetten próbált sárkánynak látszani. Ezt már nem nézhettem tovább. Felkaptam a macskámat, és becipeltem a házba. Állt az ajtónál és nyávogott. Nem, nem mész ki! Békén hagyod, gyíkra nem vadászunk! Fél óra elteltével engedtem ki. Reméltem, a kis gyíkocska elbújt valahol a kert mélyén egy kő alatt, és biztonságban van. Valószínűleg így is volt, mert Fincike azóta csak egerekre és – sajnos – madarakra vagy békákra vadászik.

Birkus Magda, Tardoskedd

Támogassa a vasárnapot

Bizonytalan időkben is biztos pont a Vasárnap. Hogy a gazdasági nehézségek ellenére fennmaradhasson, fokozottan szüksége van az Olvasók támogatására. Fizessen elő egyszerűen, online, és ha teheti, ezen túlmenően is támogassa a Vasárnapot!

Kattintson ide, hogy a járvány közben és után is legyen minden kedden Vasárnap!

Támogatom
Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk
robbanás

HATALMAS robbanás rázta meg Libanon fővárosát (Videó)

Kočner
Frissítve

Elhalasztották a főtárgyalást Kuciak meggyilkolása ügyében

kult

Kisebbségi kultúra: átszervezésben eltűnt

koronavírus

Koronavírus: Két üzemet is karantén alá helyeztek a Vágújhelyi járásban

iskolakezdés

Normális tanévkezdésre készül Ausztria

roma

Újraindul az Európa-liga, pályára lép a Manchester United és az Internazionale

Legfrissebb galériák
Olvasta már?
logo

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

logo 18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.