Képmutatók nyomulása

A múltkor azon gondolkodtam, hogy vajon hány politikus is coming outolt a tájainkon az utóbbi harminc évben, mióta ez a szép új világ van? Azaz vállalta nyíltan, hogy a saját neméhez vonzódik. Számolnom nem nagyon kellett, mert ha jól emlékszem, a Bajnai-kormány egyik államtitkára volt az, aki nyíltan vállalta a homoszexualitását, aztán lassan két éve, hogy az LMP-s politikus, Ungár Péter is.

Eközben Boris Kollár a betegágyánál fogadja a hölgylátogatóit, és keresi, hogy ki legyen a tizenkettedik gyerekének az anyja. Sebaj, legalább van egy potens parlamenti elnökünk, aki még a kalodában sem adja fel. Merthogy van már tíz anyától tizenegy gyereke. Közben pedig a hagyományos családmodell mellett ágál. Az ő esetében azonban komolyan felmerül a kérdés, hogy vajon melyik hagyományos családmodellre gondol? Merthogy, a jelek szerint legalábbis, a muszlim családmodell áll hozzá a legközelebb. Tíz anyától tizenegy gyerek. Olyan ő, mint a mesebeli szultán, aki egyik feleségét sem akarta megrövidíteni, ezért mindegyiknek csinált egy gyereket.

Tegyük azonban félre a viccelődést, mert ez komolyabb dolog annál. Konkrétan, arra próbáltam utalni, hogy Európának ezeken a végein a politikusok még nem jutottak el addig, hogy felvállalják önmagukat, nemi identitásukat. Nincs is ezzel semmi baj, amíg nem válik képmutatássá, amíg nem lesz szemforgató kereszténységgé. Amíg a keresztény értékekre hivatkozva bele nem foglaljuk az alkotmányba azt a nyilvánvaló hülyeséget, hogy az apa férfi, az anya pedig nő. Mert ugyan mi más is volna? Ennyi erővel azt is mellé írhatták volna, hogy a néni nő, a bácsi pedig férfi, a miheztartás végett.

Igen, kitalálták, a Szájer-ügyre gondoltam. Mintha valahol, ahol nem számít már a valahányadik kétharmad, megelégelték volna ezt a képmutatást. Hogy valaki a szószékről vizet prédikáljon, és közben a sekrestyében bort vedeljen.

Miközben azzal a mesekönyvvel szemben, amely próbál ez ellen tenni, önkéntes erkölcscsőszök kivont karddal és könyvdarálóval védik gyerekeinket. Mintha azzal, hogy a kicsiknek e mesék bemutatják a világ sokszínűségét, egyben meg is rontanák őket.

Egy pillanatra képzeljük magunkat az ötéves Józsika helyébe, aki most ismerkedik a világgal, és akinek egyebek közt most alakul ki a nemi identitása is. Az óvodában barátságok alakulnak, gyerekszerelmek szövődnek. Józsika pedig a környezetében élő felnőttektől rendre azt hallgatja, hogy milyen szép kislány a Juliska, pedig neki Jancsika jobban tetszik. Ráadásul a mesékben is az van, hogy a szegény ember legkisebb fia elnyeri a királylány kezét. Össze van zavarodva szegény Józsika, és azt hiszi, vele van baj, és valami rossz dolog, amit Jancsika iránt érez. Ebben a környezete is jócskán megerősíti, akik megvetően beszélnek a buzikról. Hogy leplezze a valódi hajlamát, elkezd Juliskával barátkozni, és elfojtja a Jancsika iránti érzéseit. Sőt, ő kezd a leghangosabban buzizni, biztos, ami biztos.

Így jutott el Józsika Brüsszelig, és addig a burleszkbe illő jelenetig. Pedig, ha már akkor ott az óvodában a kis Józsika kezébe adnak egy ilyen mesekönyvet, amiből megtanulja, hogy a világ igenis sokszínű, és sok mindennek van benne hely, még az olyan kisfiúknak is, akiknek a Jancsikák tetszenek, akkor talán meri vállalni az érzéseit. És akkor mindnyájan egy igazabb társadalomban élnénk, ahol senki sem kényszerülne rejtőzködni. Lassan már senkinek nem hiszünk, nem tudjuk, ki kicsoda valójában, hiszen a külvilágnak egy egészen más képet mutatnak magukról, mint a négy fal közt. Micsoda közméltóság az, aki csak a hálószobában meri vállalni a valódi énjét?

Így épül fel évtizedek kitartó erőfeszítésével a képmutatás társadalma.

Sztakó Zsolt

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/2. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene