Katonaság a komáromi várban

Csak ott tudtam meg, hogy hova visznek, mert vártak ránk az altisztek, és kíséretükben tudtuk meg, öten magyarok, hogy Komáromba megyünk. Kissé megijedtem, amikor a teherkocsi platóján ülve átrobogtunk a hét alagútszerű építmény alatt a komáromi várban. A szobába érve tudtuk meg, hogy a 92-es pontonzászlóaljhoz fogunk tartozni. A 17 személyes szobán csak öten voltunk egész éjjel. Kipakoltuk a hazulról hozott finomságokat, megkínáltuk az altiszteket. Utána válogathattunk a ruhák és bőrcsizmák között. Reggelre megérkezett a vonat a cseh regrutákkal is. Nyiratkozás után lehetett jelentkezni konyhai szolgálatra, én rögtön jelentkeztem is. Másnap a sorakozón a tiszt jól lehordott, hogy a felső ipari iskola után nem a konyhán leszek, hanem majd az altiszti iskolában.

Az első hónap alapkiképzése nehéz volt. Pontonokat kellett cipelni a Vág vizére a katonai kikötőbe. A gyakorlatok a kaszárnyán kívül zajlottak, a várfalak tövében vagy a Vág-parti kikötőben. Hat méter magas fal választott el a városi élettől. A kaszárnyában csak a vonatok és hajók kürtjeit lehetett hallani. Az eskütétel után közös kimenőre indultunk. A vendéglőben magyarul énekeltünk a Galántáról rukkolt fiúkkal. A katonának ennivalója, ágya, szobája van, de 19-20 évesen szórakozni is szeretne. Az első kimenőket a cseh testvérekkel a Tiszti pavilon tánctermében töltöttük. Persze, táncoltunk, ismerkedtünk lányokkal. Ők egymás között magyarul beszéltek, hogy kinek melyik fiú tetszik. Talán csak a harmadik kimenő után tudták meg, hogy magyar vagyok. A lányok állították, hogy mi vagyunk az első magyar katonák a várban, eddig csak csehek voltak.

December végén elvezényeltek Lévára az autós altiszti iskolába. Jó sorom volt, a motorok elméletét már az iskolában tanultam. Hogy a reggeli tornán ne kelljen részt venni, egy farkasdi fiúval a tisztem lakását kellett kitakarítani minden reggel. Ő a városban lakott, mi meg szerettünk kint lenni, szívni a civil élet levegőjét. Egyszer a tiszti szobák előtti folyosót kellett felsúrolnom, ami a folyószappannak köszönhetően fényesre sikerült. Egy tiszt meglátta, megkérdezte a nevemet. Egy udvari takarításnál odajött és szóba elegyedett velünk. Kérdezte, voltam-e már szabadságon. Mondtam, nem, mert nem esett rám a sorsolás. Rosszul szóltam. Mi ugyanis egymás közt megegyeztünk, ki megy szabadságra. Elsők voltak a nősek. Utána, aki kijött a sorsolásban. Nagy hiba volt tőlem, hogy elszóltam magam. Nem tudom, mit mondott a tiszteknek, de engem rögtön 11 nap szabadságra küldött. Máig nem tudom, miért jegyzett meg magának. Ő volt az iskola főtisztje.

Léván a kollégámmal csak párszor mentünk el falukba szórakozni, habár akkor Léva 88%-a magyar volt. A kimenőknek május vetett véget, mert egy szakaszt elvittek Žarnovicéra a salakmotorbicikli-versenyre. Egy közülük hastífuszt kapott. Karanténba kerültünk, az egész iskolán lezárták a kimenőket, csak közösen lehetett a városon keresztülhaladnunk a gyakorlatozóra. Ez a rendelet megváltoztatta a bakák életét. 50-60 teherautóval jártunk a kerület falvaiba kocsivezetést gyakorolni. A mai forgalomban ez lehetetlen lenne. Közben áthurcolkodott Pozsonyból Komáromba a pontonezred, ebbe beolvasztották a mi zászlóaljunkat is. Örömmel tértünk vissza altisztekként július végén a komáromi várba. A legénység kimenői éjfélig szóltak, az altisztek hajnali 2-ig, 3-ig maradhattak kint. Én többször is vasárnap kértem kimenőt, mert így részt vehettem a Szent András-templomban az esti szentmisén. Fájdalommal gondolok a három hónapos lévai karanténra, mert elvette az év legszebb hónapjaiban a kimenőket. A komáromi kaszárnyában viszont lehetőségem volt a 12 hónapos ottlétemből 111 alkalommal hazalátogatni (néha csak pár órára). Ami nem tetszett a katonaságnál, a csúnya, erkölcstelen beszéd, a nyomdafestéket nem tűrő szavak.

Kozma Géza, Vízkelet