Kép Unsplash
Csörög a telefon. Felveszem, de szólni nem érkezem, mert a másik oldalon már hallom is a hangot. Jól ismerem, a hangot és a hozzá tartozó személyiséget is, pont úgy, mint ezt az élethelyzetet.
Azt, amikor annyi időm sincs, hogy beköszönjek a másiknak. Mert csak mondja. Mondja és mondja. Néha olyan érzésem van, mintha egy emberöltőig tartana. Tudom, ilyenkor nincs mit tenni. Hidd el, már megpróbáltam mindent. Akkor, amikor még azt hittem, tennem kell valamit ebben a helyzetben, hogy a másik azért hív fel, mert tanácsra van szüksége, jó szóra vágyik, esetleg a véleményemre kíváncsi.
Ebben a helyzetben nincs mit tenni. Két dolgot ismertem fel: nincs mit tenni, mert szinte szóhoz sem jutok, s másfelől pedig nincs is szükség tenni bármit is.
Hogy miért mondom? Mert már megpróbáltam mindent. Annak nem lehet segíteni, aki nem hagyja. Tovább megyek, annak, aki nem is igényli. Tudod, nagy tanítóm volt ő. Sok mindenre ráláttam jómagam közben, miközben őt hallgattam a túloldalon.
Hogy mi? Dehogynem, levegőt azért persze vesz, de nincs esélyed megszólalni. Ha pedig egy pillanatra lankadna mondókájának a sebessége, ne hidd, hogy közbe tudsz vágni. Mondom, nagy tanítóm volt ő. Már nem akarok. Mármint közbevágni. Tudom, hogy nem kell szólni. Vannak olyan helyzetek az életben, amikor egyszerűen csendben kell maradni.
Mit miért csinálom? A beszélgetést? Ez kérdés? Mert szeretem. Ilyennek, amilyen, s úgy, ahogy van. Pont. Csend.
Szöveg Ambrózai Zsuzsanna, Ember_kép
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.