Ígérem… NAPLÓ

Kívülről gyönyörű épület, valaha ez volt a megyeháza. Belépve kissé csalódom – a szocializmus évtizedei gondoskodtak róla, hogy a kinti pompából semmi se maradjon. Nem nagyon nézelődhetek azonban, mert hirtelen egy idősebb úriember ölelő karjaiban találom magam. Először azt hiszem, ő is a könyvtárhoz tartozik. Hát itt vagy végre, mondja könnyes szemmel. Ne haragudj, hogy tegezlek, a lányom lehetnél. Minden írásodat olvastam. Az úriember kézen fogva vezet be egy terembe, ahol már várnak rám a gyerekek. Aztán eltűnik, köd előtte, köd utána. Nem érek rá töprengeni, hová lett, hiszen a közönség már tíz perce vár rám. Ötödikesek, a rimaszombati magyar alapiskola tanulói.

Rimaszombatba még az ősszel kaptam meghívást, hogy mutassam be a mesekönyvemet, a mekele–baricska kétnyelvű testvérek történetét. Aztán közbeszólt a járvány, de a könyvtárban nem feledkeztek meg rólam. S most itt vagyok, szemben velem egy egész osztály. Kicsit izgulok. Vajon sikerül fölkeltenem az érdeklődésüket?

Mesélni kezdek nekik. Benőkéről és Hangáról, arról, milyen kalandokba keveredtek a kétnyelvűségük révén. Fölolvasok nekik néhány részletet a könyvből. Figyelnek. Reagálnak. Jelentkeznek. Kérdeznek. Megint elönt az a különleges boldogságérzés, melyet a pszichológia flow-élménynek nevez, s amelyet annyiszor megtapasztaltam már tanítás közben. Imádom a gyerekeket. A tiszta arcukat, az ártatlanságukat, a csillogó szemüket. A taktikázás nélküli őszinteségüket. S itt még hozzáadott érték is van: a gyönyörű palóc beszédük.

Beszélgetünk – anyanyelvről, többnyelvűségről, élményekről, szlovák barátaikról. Aztán fölolvasok egy újabb részletet. Benőke a falusi buszmegállóban találkozik a helyi vagányok bandájával. – Azt hallottuk, te mekele vagy. A neved is mekele – kerítik körbe fenyegetően. Benőke megijed. – Nem is, nekem psondzsus nevem van – válaszolja. Igaz, ami igaz, Benőke nagypapája tényleg psondzsus származású. A banda azonban nem száll le róla. Mintha verekedni akarnának. – Nekünk úgy tűnik, mégis mekele vagy. Benőke körül szorul a gyűrű. – Én nem vagyok mekele, csak a nagymamám – vágja ki magát. A srácok elengedik. Benőke később elmeséli az esetet mekele anyukájának, aki elszomorodik. – Benőkém, te megtagadtál engem? – kérdezi, de Benőke olyan bűnbánóan pislog, hogy nem lehet rá haragudni. Az anyuka azonban még sokáig rágódik magában az eseten.

Az egyik ötödikes, a legaktívabb, akinek mindenről van véleménye, jelentkezik, és közli, hogy szerinte az anyukának nem volt igaza, és nem kellene neheztelnie Benőkére. Hiszen szegény csak félelemből mondta, hogy nem mekele. Az anyukájának együtt kellene éreznie vele.

Bizony, lehet, hogy igazad van, mondom neki elgondolkodva, és megköszönöm, hogy fölhívta a figyelmemet egy másik látószögre.

Hát ez egészen jó volt, konstatálják a gyerekek a végén. Pedig nem is nagyon akartunk jönni, nem tudtuk, mi lesz ez. A tanár nénijük is nagyon lelkes. Meséli, a tanáriban mindenki irigykedett rá, hogy ő élőben láthat engem. Nem gondoltam, hogy Rimaszombatban ennyire népszerű vagyok.

Amikor a gyerekek elmennek, egyszer csak újra megjelenik az úriember, aki reggel tárt karokkal várt a könyvtár kapujában. Hozza a könyvemet a könyvesboltból, kéri, dedikáljam. Kiderül, hogy be akart ülni ő is a könyvbemutatóra, de a járványügyi előírások miatt nem engedték meg neki. Jaj, sajdul meg a szívem. Eljövök máskor is – ígérem meg, s megsimogatom a vállát.

A délután a személyes találkozásoké. Rimaszombatban három kedves ismerősöm is lakik. Mindhárman igényt tartanak rám. Hihetetlen jó érzés. Egyikük még városnézést is tart nekem. Szeretem a gömöri városok hangulatát. Régi polgárházak keverednek szocreál förmedvényekkel, néhol hajmeresztő eredményt kreálva. De a régi város szelleme még világosan kivehető.

Sötétedik, mire elindulok hazafelé. Hálával a szívemben, és eltökélten: ide még biztosan visszajövök. Ígérem.