Grendel Ágota: Bezárva, de élek

Grendel Ágota: Bezárva, de élek

Ülök a szobámban, ha a Záray–Vámosi duó slágerét idézném, azt írnám, búsan, egyedül, de nem vagyok egyedül, csak a szobámban, és bús sem vagyok. Zenét hallgatok, koncertet nézek. Az Ifjú Szivek zenekarának előadását.

Pozsony, Prímási palota, tükörterem. Minden ragyog. Egykor régen sokan küzdöttek azért, hogy itt mondhassák ki, holtodiglan, holtomiglan, pontosabban csak annyit, hogy igen, ami ugyanazt jelentette, csak más szóval, mint ahogy más volt a pap áldása és a nemzeti színű szalaggal átkötött anyakönyvvezető hivatalos kijelentése, mely szerint ezennel házastársaknak nyilvánítom önöket, húzták egymás ujjára a karikagyűrűt, aztán végigvonultak a termen, ki az utcára, ahol gratulálók hada vette őket körül. Nézem a ragyogó csillárokat, a ragyogóan muzsikáló zenészeket. Belefeledkezem a zenébe. Mintha ott ülnék. Csak se előttem, se mögöttem, se mellettem nincs senki. Senki sem zizeg, senki sem susog, nincs arc, amelyen felvillan egy boldog mosoly, hogy nahát, ez pazar. Ez a Bartók Béla-szerű megoldás, a népzene átirata, felturbózva. A Giuoco pianót már korábban meghallgattam, most végre újra láthatom a fiúkat (Király Miklóst, Király Tamást, Hegedűs D. Gergelyt, Hegedűs Mátét), majdnem mintha élőben. Vot éta tyéchnyika – ugrik be az orosz, és én, aki időnként mértéktelen haragra gerjedek a számítógépre, az internetre, amikor inter nyet, mert vacakol, mert néha a tökéletes technika is felmondja a szolgálatot, élvezem, átélem az internetes közvetítést. És nem az jut eszembe, hogy ha ló nincs, szamár is jó.

Egy ideje, egy időre megváltozott az életünk, megváltozott az egész világ. Be vagyunk zárva ezer zár alá, nem a büszke román király fegyvere alá, hanem az otthonunkba, ahonnan a koronavírus nevű átok nem akar kiengedni.

Nem háborgok, nem tiltakozom, nem állok be a tüntető birkák közé, nemhogy szájmaszk nélkül, de még szájmaszkkal sem, nem papolok szabadságról, emberi jogokról egy vírus ürügyén, amely rohamléptekkel árasztja el a világot, nem kerüli el sem a gyerekeket, sem az ifjakat, sem a veszélyeztetett korú nyugdíjasokat. Nem fogadtam látogatókat, amikor kórházban feküdtem, nem nyittattam ki márkás ruhákat áruló boltot, mert lefogytam. Pedig lehet, ha nagyon erőszakoskodtam volna, megtehetem. Ha az a volna ott nem volna. És nem találkozom sem rokonokkal, sem barátokkal – mégis itt vagyok. Élek.

Mindenkinek más a tűrőképessége, ez nyilvánvaló. Én a bezártságot is bírom, bár jobb, könnyebb lenne szabad madárként röpködni, nagyokat sétálni, még nagyobbakat beszélgetni azokkal az emberekkel, akiket hónapok óta nem láttam. És jólesett volna nyáron lubickolni a Balatonban. De ha egyszer nem, hát nem. Sőt, most is jó lenne úszni, legalább időnként, csakhogy nincs saját medencém. Úgy kell nekem, másként kellett volna tervezni, pontosabban inkább élni az életem.

Nos, ne panaszkodjam, megpróbálom menteni a menthetőt. Csaknem mazochista módjára. Elsősorban többet olvasok, mint amikor még szabadon éltünk. Bár ez a tevékenység nem tartozik az önkínzás kategóriájába, kivéve, ha nem olyan könyvet választok, amelynek olvasása közben összeszorul a torkom, a gyomrom, rettegek, hogy miféle gonoszságok törnek elő az író alkotta emberből, aki valószínűleg képes olyan gonosz, elvetemült lenni, mint hús-vér változata, aki itt járkál közöttünk, aki most megragadja az alkalmat, és arra biztatja a népet – nem a jónépet, inkább a balgát –, hogy gyülekezzetek, csoportosuljatok, minél többen, annál többen fertőződtök meg. És az istenadta nem gondolkodik, legalábbis addig nem, amíg az ő ajtaján be nem ragyog a korona – vírus formájában.

Töredelmesen bevallom, volt olyan időszakom, amikor feszengtem itthon, nem találtam a helyem. Azzal nyugtattam magam, hogy az interneten nekiálltam tragikus filmeket keresni. Olyanokat, amelyekben nem az igazság győz, vagy ha igen, hosszú megpróbáltatások árán születik meg a majdnem happy end. A holokausztról szóló filmeket néztem, azokkal gyötörtem magam, hogy átérezzem, az én életem sokkal, de sokkal jobb. Van. Nem lehet életnek nevezni azt, ami a koncentrációs táborokban, de már előtte, a gettókban folyt. Nem éhezek, nem vitték el mindenemet, nem fosztottak meg a családomtól, a barátaimtól, az életemtől. Sőt még azt sem kell megélnem, hogy hiába pakolom össze a legszükségesebbet, foguk fehérjét villogtató katonák csak úgy, jókedvükből fogják, kinyitják a bőröndömet, és az udvarra szórják a holmim, ami talán legalább a gettóban jól jöhetett volna.

Tulajdonképpen ennyi elég ahhoz, hogy örüljek, ha bezárva is, de élek.

 

 

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/10. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Korábbi cikkek a témában

Ezt olvasta már?