Fotó: Unsplash
Hónapok óta nincs ihletem akárcsak néhány sort is írni, tökéletes a kiégés e téren bennem. Az elszigeteltség megtette hatását, nincsenek pozitív impulzusok, hiányzik a szárnyalás, az élmények, találkozások azokkal, akiket szeretek és akik szeretnek.
A felszabadult közös nevetések, csevegések, baráti kézfogás, mind elszálltak az életemből, s úgy érzem, csökken bennem az élni vágyás. Hiába próbálom összegyűjteni az apró örömök kavicsait, mindig szétgurulnak, ami lassan felemészti erőimet. Maradnak a mindennapi robotszerű létfenntartási tevékenységek, melyek nem elegendők, a szó fennakad, az írás megszakad. A legborzasztóbbak azok a hírek, melyek hozzánk közel álló barátok, ismerősök búcsúszó nélküli távozását jelzik. Fáj, hogy nem lehetünk együtt magukra maradt barátainkkal. A gyászmunka elsöpri apró örömeinket, csak azt érezzük, mekkora nagy baj esett az emberiségen. Várjuk a csodákat, a felszabadító erőt, amikor megpróbáljuk újrakezdeni az életet veszteségeinkkel együtt. Az elveszítettek emlékét megőrizve.
Molnár Ilona, Dunaszerdahely
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.