Kép Unsplash
– Hogy aludtál? Milyen volt az éjszakád? – kérdeztem anyutól, miközben öltözködni segítettem neki.
– Nem túl jól. Nem sokat aludtam. Minden órában megnéztem, mennyi az idő – válaszolta fáradt hangon.
– Akkor majd napközben pihensz. És mit csináltál éjszaka? Olvastál, hogy aludni tudj? – kérdeztem vissza. És míg mosakodni vittem, szellőztettem, felráztam az ágyneműjét, csak annyit mondott:
– Sétáltam a faluban.
Próbáltam nem meglepettnek tűnni, de észrevette, és csak röviden válaszolta, hogy gondolatban tett egy sétát. Reggeli közben aztán bővebben elmesélte, azzal múlatta az időt éjszaka, hogy a régiekre gondolt.
– Elindultam a falu elejétől, és minden háznál megálltam. Eszembe jutottak a régi öregek, akik lakták azt a bizonyos házat, és azon tűnődtem, vajon most kik is laknak ott. Tudod, milyen jó volt felidézni magamban a régi időket? És még magam is meglepődtem, mennyire emlékszem rájuk.
Mosolygott közben. És nem egy ilyen sétát tett. Sokszor kérdezett engem is, most kik is laknak, hogyan élnek egy-egy házban. Míg bírta magát, sétáltunk. Sokat. Fel kellett, hogy rázzam. Hiú volt. Nem akarta, hogy betegen, összeesve lássák. De én vittem. „Gyere, sétálni megyünk. Nem szégyen a mankó. Kicsit kimozdulunk.” Az első kör után aztán már egyre bátrabban jött mellettem. Meg-megállt beszélgetni. Jól érezte magát.
– Na látod, ugye nem is volt olyan rossz. Észre sem vették a mankódat. Holnap is megyünk.
– Megyünk hát! Valóban jó volt. – És mindig megbeszéltük, kivel találkoztunk.
Az utolsó sétáját már tolószékben tette meg velünk. Akkor már nyoma sem volt annak a hiúságnak, hogy mi lesz, ha betegen látják. Nézelődött, néha emlékezett, és volt, hogy szótlanul nézett fel egyik-másik udvarra. És örült, hogy valóban végigsétál a faluban. Nem csak gondolatban. Velünk. Akkor utoljára.
Rajczi Emília, Csicser
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.