Nem sokat lehetett hallani róla, hogy Benedek Tibor nagybeteg. Azok, akik tudták, bár ijesztő diagnózist kaptak, bíztak a gyógyulásban, hitték, hogy az akaraterő bajnoka legyőzi a legyőzhetetlent is.
De, sajnos, nem, s nem rajta múlott, a betegség nem egyenrangú ellenfél. A háromszoros olimpiai, világ- és Európa-bajnok, Világliga-győztes vízilabdázó, majd edző egy hónappal 48. születésnapja előtt elveszítette a csatát. Tizenkét órás különbséggel ment el ő és a másik háromszoros olimpiai bajnok, a 85 éves Kárpáti György.
Páratlan sportsikerek, kitartás, alázat és a sportág feltétel nélküli szeretete – ez jellemezte minden idők egyik legnagyobb vízilabdázójának pályafutását. A kisfiút ötévesen vitte le anyukája az uszodába, mert az olimpiai bajnok Csapó Gábor ajánlotta színész édesapjának, Benedek Miklósnak, aki arra panaszkodott, hogy vékony a gyerek, folyton fáj a gerince, hogy vízilabdázzon. Fél év után kiderült, nincs nálánál tehetségesebb és ügyesebb gyerek, mondta Csapó. S bár később generációkat húzott magával, kapcsolt össze vízben és a parton is, szerény és önkritikus maradt. „Sosem volt különösen jó labdaérzékem, sosem fociztam, kosaraztam jól, nem dobtam különlegesen nagyot, nem vagyok kifejezetten sem erős, sem okos, nem úszok túlságosan jól, a vízfekvésem teljesen átlagos” – vallotta magáról. Az őt jól ismerők szerint a hitben és a munkában volt kiemelkedő, abban a fanatizmusban, amellyel azt végezte. S még valamiben kitűnt: az intelligenciájával.
Benedektiboros volt, sok olyan dolog találkozott nála, ami másoknak alap lett, amivel történelmet írtak. Persze, ez csak úgy sikerülhetett, hogy az arany generáció, a Kemény-legények szerették, megértették és tisztelték egymást, különös kapocs létezett közöttük. „Ő volt a vezér, a példakép. Az EMBER. Mentünk utána, követtük fenntartások nélkül” – mondta játékostársa, Madaras Norbert. Attól kezdve, hogy 1997-ben megnyerték az Európa-bajnokságot, egy évre rá ők lettek a világ legjobbjai, majd az ezredfordulós Sydneyben feljutottak az olimpiai csúcsra. Magam is szemtanúja voltam a helyszínen, ahogy a döntőben Benedek 8-as számú kék sapkában négy gólt lőtt az oroszoknak, elvarázsolt bennünket. Lelki szemeimmel ma is látom a gólokat, az örömöt, ahogy valamennyien önfeledten ugrálnak a dobogón. Ahogy először, s aztán még kétszer, Athénban és Pekingben nyakukba akasztják az aranyat. Benedek Tibor játékosként öt olimpián indult, háromszor szólt neki a magyar himnusz, hatodszor, szövetségi kapitányként, nem sikerült dobogóra állnia. Világbajnokira viszont igen, méghozzá a legtetejére.
„Nagyon szorgalmas vagyok abban, amit szeretek” – írta középiskolásként egy fogalmazásban, mire a tanára válaszként a margóra odafirkantotta, hogy „ne csak abban légy szorgalmas, amit szeretsz”. Az egykori diáknak harminc év után is eszébe jutott, s kitartott emellett, hogy csak abban tud szorgalmas lenni, amit valóban szeret. Ez pedig a vízilabda és a családja. Két olimpiai aranyéremmel a tarsolyában úszóedzésekre járt, hogy tökéletesítse technikáját, szövetségi kapitányként, miután ott is világbajnoki győzelemre segítette csapatát, pedig kommunikációs tréningekre ment, hogy könnyebben szót értsen a médiával. A vízilabda mellett a családja jelentette számára a legtöbbet: a gyermekei – az első házasságából olasz feleségétől született Ginevra most 21 éves, a másodikba világra jött Mór 13, Barka 11 éves –, nagy szerelme, Epres Panni, akivel 18 évig élt, 2010-től házasságban, s aki Tibor édesanyjával együtt utolsó órájában is fogta a kezét.
„Ha legvégül össze kellene foglalnom a sikereim okát, csak annyit mondanék, hogy mindig én akartam jobban, ez az én tehetségem.” Gyógyulni is nagyon akart, de ebben a csatában nem nyerhetett.
A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2020/27. számában jelent meg!
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.