Az én ANYÁM

Ahogy öregszem, egyre többet gondolok rá, és azt veszem észre, hogy mozdulataim, gondolataim, értékrendem is hasonlít az övéhez. Az utolsó 13 évét nálunk töltötte, s ha irányítani próbált, milyen mérges voltam rá! Mondtam is a lányaimnak, ha ilyen leszek, majd szóljatok rám. Már rám szólnak. Ilyen az ember, változik, mert változik körülötte a világ is, de amit otthonról hozott, az benne van a génjeiben. Mikor meghalt, négy dédunokája volt, de mára kilencen vannak. Mennyire örülne nekik! Ha lehetne levelet írni odaátra, megírnám, hogyan élünk, de szerintem tud rólunk. Így a dédunokáknak mesélek róla, hogy milyen gyermekkora volt a mostohája mellett, akinek ő volt a jobbkeze, mert legidősebb lévén még hét gyerek érkezett a családba. Dolga volt bőven, kenyeret dagasztani már 13 éves korában tudott, de ahogy mesélte, 80 laskát is megsütött egy ebédre. S ha nem volt valamelyik testvér szófogadó, elég volt panaszt tenni anyjának, és máris meg volt oldva a probléma egy nyaklevessel vagy konttyal. De ő is kapott, ha irigykedett, hogy húsadagja kisebb az öccséénél. A gyermeknevelési problémák így lettek megoldva pszichológusok nélkül, és nem voltak szétszórtak, depressziósok, mert az egészséges egyszerű falusi környezetük, istenhitük formálta és megtartotta őket, így a nehéz életkörülmények között is megmaradtak embernek. Megmutatta a munkakönyvét, melyben az anyja, hogy hamarabb vegyék fel őt munkába, átírta a születési dátumát 1920-ra, de így se vették fel. Ha Galántára megyek, mindig eszembe jut, mikor meglátom Nebojszán az Esterházy-kastély csonkán maradt négy falát, mely tető nélkül várja a teljes megsemmisülést. Itt volt szolgálólány, ebben a szebb napokat megélt kastélyban tanult meg sütni, főzni finomabb ételeket. Sok receptje rám maradt, és bizony, ha kipróbálok valami újat, s nem jó, odaírom a recept fölé, hogy az anyué finomabb. És sok ilyen van. Most karácsonykor emlegettem, hogy az ajándékokra nem is nagyon emlékszem, mert mindig valami hasznosat kaptunk, amire szükségünk volt, de arra igen, ahogy a sztaniolpapírt simítom a medvetalp formákba, és ő főzi a csokoládét, amit majd a fára aggatunk. Meg csomagoljuk a kockacukrot szaloncukor gyanánt. A legfiatalabb testvérei nősülését is ő vezényelte le. Vitte otthonról az ágyterítőt, decskákat, nehogy valami bírálat érje a ház elejét. Tavasszal, mikor már nagyobb voltam, mindig mi tapasztottunk meg meszeltünk és végeztük a nagytakarítást. Ha a fiatalok panaszkodnak, hogy milyen hanyagul takarít némelyik takarítónő, mindig látom, ahogy mondja: „A felmosókannát nemcsak belülről, hanem kívülről is meg kell mosni, a felmosórongyot kimosni és ráteríteni, hogy száradjon meg.” Ugye, akkor még nem voltak ezek a csodálatos felmosók, de rendnek akkor is kellett lennie. Pontosan tudta, kinek mire van szüksége, és abból a kevésből, amije volt, adakozott. A vak apjának is ő volt a gondozója 18 éven keresztül. Csöndesen, szerényen élt, és szentségekkel megerősítve ment az Úr elébe. Hisszük, hogy a másokért hozott sok szolgálat és áldozat megadta neki azt a kegyelmet, hogy Isten jobbján foglalhat helyet. Legyen áldott az emléke!

Bugyi Mária, Nagymácséd