Auschwitz után 80 év. VEZÉRCIKK

Bár amiről most készülök írni, amellett már csak azért sem mehettem el, mert a megtörtént szörnyűség után nyolcvan évig nem létezett. Somorjára voltam hivatalos múlt vasárnap (VASÁRNAP!), ahol emléktáblát avattak a holokauszt helyi áldozatainak a Fő utcán, forgalmas helyen, hiszen ahogy a városi és a megyei önkormányzat, a közadakozó civilek nevében Orosz Csaba polgármester elmondta, a cél, hogy minél többen lássák, és elgondolkodjanak a tragédián, ami ahhoz vezetett, hogy a városban mára egyetlen zsidó sem él. 1944-ben éppen május–júniusban hurcolták el a helyi zsidó közösség összes tagját, 505 személyt, csecsemőtől aggastyánig. Közülük mindössze harminchatan élték túl a poklot, szétszóródva a világban. Az áldozatok neve a város anyakönyvében és az izraeli Jad Vasem archívumában maradt fenn. Az emlékhely látványtervét Jávorka Tamás építész készítette, speciális acéllemezbe (a cél az emlékezés) lézerrel vágták bele az áldozatok nevét, korát, azt a mintegy 360-at, amelyeket ezekből a dokumentumokból sikerült azonosítani.

A Fő utcát ez alkalomból lezárták, egy lakótelepen parkoltunk le, s a célunk felé tartva elhaladtunk a háború után kitelepített magyarok emlékműve mellett. Kőkofferek. Kővé vált mementó, kőbe vésett emlékezet. Hogy soha többé ne fordulhasson elő. Egyszer csak felhangzik a mikrofonból, riadt leányhangon A sárga bicikli: „Nincs menekvés. Elkezdődött a megsemmisítésünk.” De már látom is a hanghoz tartozó tiszta tekintetű leányt, pont oly riadt, mint a hang. Nem csoda, nekem is remegni kezd a gyomrom, szorul a torkom, az én hangom tán el is csuklana, ha meg kellene szólalnom. Mert felismerem ezt a sárga biciklit Livia Bitton-Jackson trilógiájának első kötetéből, az Ezer évet éltemből. Egyébként írója, ez az Amerikában letelepedett holokauszt-túlélő nem más, mint a Somorján született Friedmann Elvira, az ott boldog bakfissá nőtt Elli. Boldogságát éppen ez a sárga bicikli koronázta meg, amit hosszú vágyakozás után kapott, s pompásabb lett, mint a legszebb álma. Már amikor olvastam is lenyűgözött, hiszen magam is ilyen bakfis voltam, magam is irtózatosan vágytam egy kempingbiciklire, amit aztán én is megkaptam, de az enyém az övével ellentéteben a mai napig megvan. Pedig ez biztosan nem olyan szép, mint az övé volt, egyszerű szocialista, kék. Semmi napsárga váz, semmi szoknyavédő háló a hátsó keréken, nemhogy vörös-sárga, azt sem tudtam, mi az a szoknyavédő háló, pedig milyen szép még a hangzása is! Gurguláznak a könnyek az arcomon, s azon kapom magam, hogy már szlovákul olvas egy hasonló hang, hasonló szép arc, őt rögtön követi egy fiatalember azzal a résszel, amikor a keresztények, tehát mi, az ott állók, a túlélők elődei lehúzták a redőnyöket, elfordították a fejüket, mert féltek éppen úgy (vagy ki tudja, mért), mint azok, akiknek félni volt nyomósabb okuk, no, akkor már úgy éreztem, meg is kellene kapaszkodnom, mert a lábam is megrogyott. És mert volt kiben, állva maradtam, s megint a mára, magamra vetítettem a hallott szó előhívta képet, arra gondolva, ma vajon hányan és kik néznék lehúzott redőnyök mögül, ahogyan engem visznek, vagy hogy én, én lehúznám-e a redőnyt, s nézném-e a takarásból némán? Borzalom, mert persze, hogy jó dolgában azt mondja az ember, hogy nem. Mit mondja, sikítja: NEM! Mégis megtörtént. Nyolcvan évnek kellett eltelnie, hogy az együttérző emlékezet jelet hagyjon egy frekventált út mentén, talán mert újra háború van nagyon közel, vagy mert zászlójogokon torzsalkodnak törvényhozók, mindenesetre elkezdődött a másság kipécézése világszerte. Mementó. Vajon hányan állnak meg majd ennél a táblánál, és hányan olvassák el azt a 360 nevet, akiknek leszármazottaik Somorján kellene, hogy éljenek ma is?

Másnap megjelent a hír: igény van újra vármegyékre, ispánokra, s egyesek – ha már – kakastollas csendőröket is kérnének mellé. Előfordulhat, hogy száz év múlva az én nevem is egy ilyen táblára lesz felróva, már ha akkor lesz még acél, lesz még lézer, él még ember, akinek a célja az emlékeztetés. Mint most itt Somorján, kőkofferek és az emlékezés köveinek sugarában, Miatyánkot és kaddist imádkozva. Hogy soha többé ne fordulhasson elő.

Uram, irgalmazz!

Amikor közelebb jön, megismerem: a városi kézbesítő. VASÁRNAPi posta? Valamit lenget a kezében.

Livia Bitton-Jackson: A remény hídjai. Élet és szerelem Auschwitz után