Arcképek helyett arcok kellenének

Olyan mérce, amely viszonylag pontosan és jól ki- és megmutatta, egy-egy intézkedés mennyire elfogadható, mennyire hasznos, hogyan működik az emberek hétköznapi életében. Ez a korosztály az, amely egyszerre nyertese és vesztese a rendszerváltásnak. Ez a korosztály az, amely még a saját bőrén megtapasztalta az értelmetlen ideológiai elnyomást és a szocialista tervgazdálkodást, de ugyanúgy a vadkapitalizmus rablógazdálkodását, a meggazdagodás és a munkanélkülivé, szegénnyé válás lehetőségét is. Ez a korosztály az, amely inkább tekintélytisztelő még és a szokásaihoz és a hagyományaihoz ragaszkodó, mintsem nem. Ez a korosztály az, amely még éppen csak valamicskével élt többet demokráciában, mint szocializmusban. Ez a korosztály az, amely egész életében viszonylagos békében élt itt Európa keleti fertályában. Be kell vallani, hogy ez a korosztály az, amely lényegében egész életében egyenes adásban háborúkat nézett. Háborúkról. A legocsmányabb emberi tevékenységről! Gyerekkorom emlékeiként máig élnek a képek, a Vietnámban készültek, ahogy napalmtól megégett testű gyerekek futnak. Majd a Közel-Keleten dúló harcokról kapott hírekből egy kép. A hátán gépkarabéllyal kapálgató telepesé. Aztán fiatalkoromból egy szomorú, koponyák, halomban, valahol Kambodzsában. Majd rossz emléknek a nyolcvanas éveken végighúzódó Irak és Irán közti háború képei közül a sivatag feletti végtelen fekete füstoszlopok. Aztán a szocialista nagy testvér és szövetséges SZU (gyengébbek kedvéért Szovjetunió) afganisztáni beavatkozásáról a képek. Ugyanazok a csapatszállítók és tankok szinte, mint amilyeneket 2022-ben is bevetettek. A rendszerváltás után valóban egyenes adásban, haditudósítói magyarázattal az Öböl-háború képeiről az emlékek. Alig egy évtizede az iraki háborúról készített haditudósítások képei. Borzalmak a sokadikon, mind egytől egyig! Reméltem, nem kell ilyet nézni soha többé. Tévedtem. Most már nem kell televízió sem, most már a mobiltelefonokon és közösségi médiában vannak megosztva a szomszédban dúló vérengzés képkockái. Villódznak folyamatosan a szemem előtt. Közben meg tavaszodik, tehát megjelentek az első választási plakátok is már, agymosodai tevékenység. Jönnek szembe velem az utak mentén, a sima hétköznapokon, lassan február eleje óta. Mik jönnek? Jobban mondva, kik jönnek. Hát színes foltok. Azok ott állítólag arcok. Alattuk s mellettük szövegek. Szlogenek. Némelyik fáj. Hazugságok sorozatlövései! Demagóg duma. Félrevezetések abszurdjai. Ilyenekkel bolondítanának el, ha hagynám. Nem hagyom magam. Mivel plakátokat rongálni büntetendő – az meg, hogy elhaladás közben a középső ujjam mutatom be nekik, nem túlságosan hatásos és értelmes – marad hát a felelősséggel szólni. Gondolkodásra biztatni magam és másokat. Értesüléseket csak hiteles forrásból szerezni, s másnak is csak ilyet adni tovább. Marad a felelősség. Hogy oda kell szólni, ahol az emberi alapvető értékek, szabadságjogok, választójog ellen buzgólkodnak. Árnyak. Oda kell szólni! Vállalva a konfrontációt is akár. Mert a szabadsághoz való jog mindennél fontosabb! Kutyák vagy farkasok dalát énekelni? Nem mindegy! A plakátarcú szépfiúknak meg – akiknek mesterségesen feljavított képe ott kint az út széli óriás hirdetőtáblákon úgy vigyorog a sok hamis és vacak szöveg közt, mint tök a gyomban – üzenném: nem elég arcképnek lenni! Hitelesnek és embernek is kéne lenni. Attól, hogy nagyon látszanak, még nem biztos, hogy léteznek is! Látszanak, ez kétségtelen. A boldogult ifjú koromban oly sokat látott és hála istennek elkopott és értelmét vesztett pártállami jelszó jut róluk eszembe. Mely szerint: Arccal a tömegek felé! Arccal lehetne talán. De olyanokat nem látok. Nagykabát, nagy jelszó, nagy duma, nagy pénz. Csak ez van. Azt hiszik ezek, hogy még mindig ilyenek az emberek? A te csak ne gondolkodj, te csak írd, amit mi mondunk ideje lejárt! Arctalanok, arcátlanok takarodó! Generalisszimuszok szolgáival együtt, mars, a süllyesztőbe! Remélem így lesz. Ki tudja, mit hoz a holnap? Ha nem szabadságot és rendet, akkor baj lesz. E két dolog ugyanis mindennél fontosabb.