Anya, mit álmodtál? NAPLÓ

Aztán egyszer csak kinyílt a szemem, szétpattant a buborék, véget ért a gyerekkor boldog öntudatlansága. Nem konkrét esemény hatására, csak úgy, minden előzmény nélkül. Ott álltam tizenhárom évesen, és megértettem, hogy nem igaz. Hogy a béke törékeny és illékony. Hogy bármikor jöhet újabb háború. Hogy nem vagyunk urai a saját életünknek. Véges életű, jelentéktelen porszemek vagyunk a világegyetem felfoghatatlan végtelenségében.

A biztonság szertefoszlott, zuhanni kezdtem valami feneketlen sötétségbe. Attól a pillanattól kezdve hetekig a rettegés tartott hatalmában. Úgy éreztem, leselkedik rám a rém, nem tudom, hol, merről fog lecsapni, de azt tudom, hogy tehetetlen vagyok, és senki sincs, aki megvédjen.

Aztán lassan beletörődtem. Vagy inkább igyekeztem mindezt kiszorítani a tudatomból. Hogy tovább tudjak élni. Hiszen annyi szépség és annyi jó ember van a világon. Nem lehet, hogy felülkerekedjen a rossz.

Felnőttem, gyerekeim születtek. A rém pedig lassan visszatért. Várandósan azt éreztem, most még erőtlenebb és kiszolgáltatottabb vagyok, mint eddig. Hiszen rám van bízva egy pici élet, akiről gondoskodnom kell, akit meg kell óvnom minden veszélytől. De vajon képes vagyok őt megvédeni? A pici életekből aztán három lett, én pedig próbáltam magamat lebeszélni a borús gondolatokról. Nem néztem háborús filmeket, nem olvastam megrázó könyveket. Különösen olyat nem, ahol gyerekek szenvednek. Megtiltottam magamnak, hogy háborúra, menekülésre gondoljak. Valamiféle babona volt ez – ha nem gondolok rá, nem is történhet meg.

Az álmaimat azonban nem tudtam befolyásolni, azokban újra és újra visszaköszönt minden elfojtott félelmem. Fegyverek ropognak, üldöznek minket, menekülök a gyerekekkel. Próbálom cipelni a tömött hátizsákot, de nagyon nehéz, nem haladok. Mintha ólomból lenne a lábam, pedig menni kell, futni kell, lőnek. Szorítom a kicsi kezét, húzom magam után. Csuromvizesen ébredek, percekig tart, mire megnyugszom: csak álom volt…

Anya, sírtál álmodban, nem tudtam tőled aludni, közli reggel a kicsi szemrehányóan. Mit álmodtál?

***

2022. március hetedike. Egy zsúfolásig megtelt vonaton ülök Zsolnáról Pozsony felé. Lágy keleti szláv beszéd, széparcú asszonyok és gyerekek mindenhol. Mellettem egy fiatal anyuka, ölében hétévesforma kislányával. Szöszke, fitos orrú leányka, nagy zöld szemekkel. Megkapó szépség. Lopva nézem őket. Hát lehetséges ez? Hogy családok millióinak kell egyik napról a másikra földönfutóvá lennie egy eszelős agyában megfogant értelmetlen háború miatt? Lehet, hogy ezt is csak álmodom? Ők itt mellettem ugyanolyan emberek, mint én és a gyerekeim. Néhány hete még a normális életüket élték, dolgoztak, játszottak, nevettek, szerették egymást…

Egész eddigi életemben igyekeztem hinni benne, hogy a jó végül legyőzi a rosszat. Hogy bár sokszor észrevétlenebb, hogy erőtlenebbnek, gyengébbnek tűnhet, mint a mindig harsányabb rossz, azért mégis itt van közöttünk, s nem engedi, hogy egészen elvesszünk a reménytelenségben. Hittem, hogy a világ rengeteg gonoszsága, kegyetlensége ellenére érdemes élni, hiszen annyi jóságos, értékes, szeretnivaló ember van körülöttem. Elég, ha rájuk gondolok, s máris könnyebb elviselni az életet.

És lám, most, ebben az apokalipszisben is összefogott tömérdek jó ember, akik sokszor erejükön felül, önzetlenül segítik a menekülőket. Miért érzem mégis azt, hogy hiába igyekszünk, igazából gyengék és tehetetlenek vagyunk a gonosszal szemben? Végig kell néznünk, ahogy szülészetet meg gyerekkórházat bombáznak. Hát föl lehet ezt fogni ép ésszel? Vajon mire gondolnak a katonák, amikor ilyen célpontokra lőnek? Tudatosítják, hogy ártatlan fiatal életeket pusztítanak el? Vagy annyira eltompultak és manipuláltak, hogy nem maradt bennük semmi emberség?

Úgy szeretnék hinni a jóság győzelmében…

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2022/13. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene