Amint elolvastam a cikket, rögtön egy Mátyás király-mese jutott eszembe:
„– Jaj, uram, nincs mit tennem. Nekem naponta három kenyeret kell letennem az asztalra. Muszáj hajszolnom ezeket a szegény párákat.
– Állítsa már meg őket egy minutára, hogy pihenjenek! Hát minek kell kegyelmednek az a három kenyér? – kérdezte az álruhás király.
– Hát az úgy van, hogy egyet kölcsönadok, egyet adósságba, s a harmadikból magam élek – magyarázta a paraszt.
– Ezt meg hogy értsem? – kérdezte Mátyás.
– Úgy értse, hogy egy kenyeret a gyermekeimnek keresek. Azt adom kölcsön. Ha majd öreg leszek s tehetetlen, majd visszaadják. A másikat öreg szüleimnek adom, hálából, amiért felneveltek. A harmadikból magam élek a feleségemmel.”
Az idős emberek manapság azért élnek olyan életet, amilyet élnek, mert az állam kötelezően, ha tetszik, ha nem, befizettet egy összeget a nyugdíjalapba. Higgyék el, kedves nyugdíjasok, ha ez nem lenne így, a ma aktív korban lévő fiatalok önszántukból nem adnának annyit, mint ami a nyugdíjunk. A gyermeknevelésre akarnak adni többet is, mint kéne, és azért, hogy ne kelljen, hát inkább nem vállalnak gyereket, vagy ha igen, egyet. Nem vállalhat, mert nincs annyi pénze, hogy a hét hat napján valamilyen körre járassa, nincs pénze magántanítóra, hogy 18 éves korára autót, ha lány, mellnagyobbítást fizessen, és az oxfordi egyetemet sem fogja tudni neki fizetni, hát akkor mire, kinek, miért vállaljon?
A három megnevezett hölgy fő argumentuma, hogy az gátolná őket az önmegvalósításban. Igaz, még maguk sem tudják, mit akarnak, de egy biztos, a gyerek csak kolonc lenne a nyakukon.
Hallgatom a rádióban, hogy a gyereket nevelt szülők nyugdíját a dolgozó gyerekeik béréből valamilyen százalékkal kellene, lehetne kiegészíteni, csökkenteni ezzel azt a hátrányt, ami egy szülőt, főleg az anyát éri. Persze, sok ellene a kifogás, mert hát ez előnyben részesítene egyes szülőt másokkal szemben. Az én véleményem szerint a gyereket nem vállalókkal szemben ennél radikálisabb megoldás kellene! Téves az a nézet, hogy amit, amennyit befizettünk, azt kapjuk vissza. Abból kéne kiindulni, hogy a nyugdíjalapba befizetett pénzzel a nagyszüleinket, szüleinket, oktatóinkat, mestereinket, és minden időset, akik a munkájukkal hozzájárultak ahhoz, hogy most így élhetünk, őket támogatjuk. Aki nem nevel gyereket – és nem egészségügyi problémák miatt –, az kitől várja, hogy teremtse meg majd számára a nyugdíjat? A fenti mese szerint, aki nem akar kölcsön adni a következő generációnak, az hogyan várja, hogy majd valamikor valaki neki visszaad? Mit gondol a mai fiatal? Ha majd leesik lábról, ki gondoskodjon róla? Hát majd a más gyereke! Vagy azt hiszi, ő nem lesz idős, öreg, magatehetetlen? Ebben az esetben viszont fiatalon kell meghalni. Ebből a meséből kiderül az is, hogy igencsak sok kell az idősekre meg a gyerekekre. Duplája, mint amiből maga az ember él, és ez a probléma! Az öregek itt vannak, nekik muszáj adni, tetszik, nem tetszik, de a gyerek nem kell, azt meg lehet spórolni. Alátámasztják ezt a népszámlálás adatai is, gyerek 14 éves korig a lakosság 15,9%-a, idős 65 év fölött 17,1%.
Nagyon kíváncsi lennék, a gyereket nem akaró fiatalok hogyan képzelik el az életüket idősen, nyugdíjasan. Kérdezzék meg egy cikkben erről is őket.
(A gyerekszülés pedig az esetek zömében nem olyan drasztikus, mint ahogy az a legtöbb filmben látható, és az orvosok sem alázzák meg napirenden a szülő nőket, és a nők testének sem kell a szülésben tönkremenni!)
Sedliakné György Ilona, Martos
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.