A laftika

Pillanatnyi jókedvünkben nemrég – mert mostanában rettegünk, tesztelünk, rettegünk, s újra satöbbi – azt kérdi a húgom: – Zsuzska, emlékszel a laftikára?

A laftikára? Naná! Nevetünk, hahotázunk. Még arra is emlékszem, hogy anyánk (meg mindegyikünk anyja a mi falunkban), ha már megint nőtt a lábunk, hát muszáj volt, legalább két számmal nagyobb cipőt vett nekünk, az orrát vattával tömtük ki, hogy ne laffogjon járás közben, vagy hogy ki ne essen belőle a lábunk, így aztán bőven kitartott pár évig a lábbeli. Így telt a gyerekkorunk, olyan természetes és szeretni való volt, pedig az a fránya vatta sokszor nyomta a lábujjunkat. De a kabát meg a többi ruhánk is ilyen huncutul becsapós volt, feltűrtük, behajtottuk, lehajtottuk, kihajtottuk. Meg a libákat is ki. A Dunára (a Kis-Duna ága volt a miénk meg a libáké) reggelente, ahogy mentünk iskolába, hazafele meg a traktorokról lepotyogó marharépát gyűjtöttük, jó lesz a kacsáknak meg a tyúkoknak. Az egyik gúnárunk meg csípett, ha mérges volt, setettüksevettük, így mondták mifelénk, hogy ne szólj vissza, ne kakálj be, tedd, amit mondtam (anyánk). Azok a libák meg a két gúnárral szépen megvártak minket a nagy szederfa alatt, s a lepotyogott szederből addigra részegre ették magukat. Mi is. Nagyon finom volt.

Emlékszem ám a laftikára. Sok laftikánk volt. Imádtuk a laftikákat, mert ha már laftikásodott, más értelme lett a cipőnek, más feladata, valami sokkal kedvesebb, valami vicces, végre nem kellett óvni, lehetett laftikázni benne. Akkor volt jó, lazán, szabadon, vatta nélkül az orrában, s néha még az orrát is kivágtuk, így egy picit elöl lelóghatott a lábujjunk, hátul meg a sarkunk a kinőtt, laftikásított cipőből, s még évekig használható volt.

Keresheted a szót az okos gugliban, a szótárakban, nem találod. Nekem legalábbis nem sikerült. S ez a csodás. Mert akkor csak nálunk, csak nekünk, akkor ez a mi laftikánk, a mi titkunk, meg a falumbelieké. De az is lehet, hogy másutt is ismerik.

Szóval, a laftika. Semmiképpen nem tévesztendő össze a laptikával, amit úgy magyaráz a kisokos, hogy lovaskocsi, kordé, régies kifejezés. Hatalmasat nevetek, mert hol van ez a laftikától, az igazitól. A miénktől.

Mert az úgy van, volt, hogy az elnyűtt cipő, szandál minden felesleges részét levágta anyánk, maradt a talp meg az eleje, olyan tutyiféleség, ahogy meg a magyarországi Eszti nénink mondta a papucsot, de nem lett tutyi a laftika, mert a laftikában még bőven el lehetett menni a pékhez, a boltba, a házunk melletti Kálváriára gubacsot szedni, de a vasárnapi sétára is néha megtette egy jobb laftika. Csak a templomba nem mentünk laftikásan.

Úgy lett végül, hogy csak levágtam magamnak a minap egy régi cipőt laftikásra, jó, nem fogok benne pöffeszkedni a boltban, de azért, azért úgy itthon, olyan jó, olyan jó megint a laftika. Most két rettegés között laftikázom, csak kilaftikázom magam ebből a rettenetből, ebből a szörnyű vírusból, segíts, nevetős, elnyűtt cipőből vágott laftika...

Megegyeztünk, hogy akkor VASÁRNAP várjuk egymást otthon, attól függően, ki ér hamarább haza.

Skuta Miklós: Julien könyve

 

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/5. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti.