A kis indián. NAPLÓ

A neve alapján is könnyen elhelyezhető, a Mexikóval szomszédos, Arizona és Texas közötti délnyugati állam látványban teljesen más, mint Európa vagy New York. Helyi agyagból épített vályogtégla házak ülnek szétszórva a nagy, elsőre üresnek tűnő tájon, csak a háromfogú ürömbokrok világoszöld csillogó levelei villognak a szélben. Nyulak és prérifarkasok buknak fel néha a bokrok között, az előbbi üvöltését éjjel lehet hallani. Itt láttam először Mars-szerű vörös földet, és itt lebegett először az orrom előtt egy kolibri.

Itt láttam először „igazi” amerikai indiánt is. Az amerikaiak nem tudják, hogy az európai emberek több generációja, beleértve az enyémet is, Karl May német író regényeiből és a regények alapján, a volt Jugoszláviában forgatott filmekből ismeri Winnetou, az indián és fehér testvére, Old Shatterhand fiktív figuráit. Én még a színészek nevére is emlékszem – Gojko Mitić és Lex Barker. Hogy konkrétan milyen kalandokba keveredett Winnetou és csapata, azt már nem tudom felidézni, az viszont biztos, hogy kalandjaik alatt mindig a jó és az igazság pártján álltak. Gyerekként rajtuk keresztül, nagymegyeri szobámban olvasva, én is a vadnyugaton, lóháton harcoltam az igazak oldalán.

Az amerikai nyugat nem éppen olyan, mint a filmbeli jugoszláv táj, de itt is van préri és hegyek-völgyek. Az amerikai indián szerepét itt nem színészek töltik be, hanem ezernyi igazi. A kontinens első lakóinak leszármazottai, akiket valamilyen szerencse által nem irtott ki a kolonizáló európai fehér ember, vagy az általa behozott fertőző betegségek, az alkoholizmus és más nyavalyák.

Egy forró nyári délutánon egy indián táncbemutatóra várva ültünk egy padon. A barátnőm mellett egy öt vagy hatéves indián kislány nézelődött. Váltottak pár szót, és a gyermek megkérdezte a barátnőmtől, hogy én ki vagyok, majd átjött az én oldalamra, s ott is maradt az előadás végéig. Az indián táncból nem sokra emlékszem, a kislányra és a hosszú beszélgetésünkre annál inkább.

Az indián faluk látogatásakor mindig kényelmetlenül éreztem magam: mint egy fizető vendég, a turista, akit megtűrnek a helyiek, mert nincs más választásuk, ha már a hagyományaikhoz hűen nem élhetnek, legalább a jóindulatú, érdeklődő turistáktól számíthatnak bevételére. Ha indián lennék, nem látnám-e én is minden naiv fehér ember mosolygós arcában elődeim gyilkosait? Az ősi indián kultúra és felfogás viszont továbbra is népszerű itt és talán világszerte, és Európában gyerekek és felnőttek öltöznek be indiánoknak nyári táborokban és fesztiválokon.

Minél tovább éltem New York városban, annál inkább tudatosult bennem, hogy valójában itt is rengeteg „igazi” indián vesz körül. Persze nem a hagyományos, színes gyönggyel díszített szarvasbőr öltözetben, nagy tollas fejdísszel közlekedő emberekre gondolok, hanem a dél- és észak-amerikai őslakosok leszármazottaira, akikkel naponta többször találkozom a metrón, az üzletben, az étteremben, épületek portáin vagy a járdán. Általában alacsony termetű, bronz bőrszínű, fekete hajú emberek, elég könnyű felismerni őket, csak oda kell figyelni egy kicsit.

Sok ilyen (főleg spanyol anyanyelvű) férfit találni az itteni ételkihordók közt. Mostanában leginkább elektromos bicikliken látom őket suhanni a város utcáin. Régebben, még mielőtt ilyen elemes bringákat nem lehetett kapni, hagyományos bicikliken vitték a megrendelt ételeket házhoz, télen, nyáron, éjjel és nappal. Csakhogy a bicikliket, mint ahogy sok minden mást is, magas fehér férfiak testére tervezték, és a rövid lábú, alacsony dél-amerikaiak nehezen találtak kényelmes, jó minőségű munkajárgányt maguknak. A női vagy gyerekmodelleket elutasították, így maradt a legkisebb férfi méret. Az elektromos kerékpárt használó ételkihordókat csak állni látom a pedálokon mozgás közben, talán azért, mert kényelmetlen a magas ülésen ülniük, vagy el sem érik.

Több egyszerű, de számomra értékes ékszerem emlékeztet az új-mexikói forró nyári napokra és a Santa Fe-i főtéri gangok aljában portékájukat kínáló indián ékszerészekre. Leginkább ezüst és türkiz drágakövekkel dolgoztak. Az íróasztalomon egy fehér kőből faragott medve. A konyhavitrinben apró indián edények, többek között az Acoma Pueblo (egy magas kőtömbön található falu) fazekasai által készült csodálatos darabok. A nappali ablakpárkányán kanadai indiánok ajándékai: fekete kőből faragott vízimadarak ülnek.

Indiánok vesznek körül városszerte, és indián szimbólumokkal van tele az otthonom. Hiába, az ifjúság ideáljai valamilyen formában megmaradnak.

Molnár Miriam

* A szerző New York-i munkatársunk

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/36. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene