A jó anya nem önfeláldozó

A helikopter szülők fogalmát elsőként Haim Ginott gyermerkpszichológus határozta meg 1969-ben, és azóta a szakirodalomban és a gyermekneveléssel foglalkozó magazinokban is egyre elterjedtebbé vált. A helikopter szülők védőszárnyaikat kiterjesztve köröznek a gyermekeik felett, és amint azoknak bármi problémájuk adódik, azonnal készek beavatkozni. Az utóbbi években azonban felváltotta őket egy még aktívabb és gondoskodó típus, az úgynevezett fűnyíró szülők. Ők már nem csak gond esetén segítik a gyermekeiket, hanem előre eltávolítanak előlük minden akadályt, egyengetik az útjukat, úgymond tökéletes pázsitot alakítanak ki körülöttük, amelyen kényelmes a járás, és még véletlenül sem adódhat bukkanó.

Mindent elintéz, eligazít

„Ezek azok a szülők, akik képesek felhívni a tanárt, ha rossz jegyet ad. Akkor is autóval fuvarozzák a gyereket iskolába, ha az nem esik útba a munkahelyük felé, és nyugodtan mehetne gyalog vagy tömegközlekedéssel. Elintézik a felvételét a középiskolába, focicsapatba, tánccsoportba akkor is, ha a tehetsége alapján nem feltétlenül oda való” – mondja Otília Madurkayová gyermekpszichológus.

„A cél ilyenkor az, hogy a gyermeknek ne legyen kudarcélménye, érezze magát sikeresnek, tehetségesnek. Csakhogy épp az ellenkezőjét érik el. A gyerek önállótlan marad, nem lesz képes felelősséget vállalni a tetteiért, a legkisebb kudarctól is összeomlik. Pedig előbb-utóbb meg kellene állnia a saját lábán, és amint eltűnik a szülők által kialakított ütközőzóna, mert a munkahelyén vagy a házasságában ezt már nem képesek biztosítani, arra is rá fog jönni, meddig terjednek a valódi képességei. Ilyenkor szembesülnek ezek a védőburokban nevelt gyermekek azzal, hogy a világ sokkal keményebb, mint hitték, csak hogy már nem képesek megbirkózni a nehézségekkel, mert nem alakultak ki a védekezési mechanizmusaik.”

Ez pedig egyértelműen a szülők, általában az anyák hibája, akik utánuk viszik az otthon felejtett tízórait, minden gyermekcivakodásba beavatkoznak, hogy a saját csemetéjüket védjék, megcsinálják helyette a házi feladatot, és elintézik, hogy megnyerje az iskolai szavalóversenyt. Mert ilyen is van, sőt egyre gyakoribb.

„Nem ezért adtam magyar iskolába!”

Megkérdeztünk a téma kapcsán egy harmincéves szakmai tapasztalattal rendelkező pedagógust. Szlovákiai magyar alapiskolában tanít, és azt mondja, ha pályája kezdetén elvétve akadt is szülő, aki intézkedett a gyermeke ügyeiben, a többiek kinevették, s még a saját gyereke is kényelmetlenül érezte magát. „Most a szülők többsége ilyen, sőt azokat nézik le, akik úgymond nem tesznek meg a gyerekükért mindent. Volt már olyan esetem, hogy a szülő eljött a lakásomra, és ott kérte számon, miért adtam a gyerekének hármast a magyardolgozatára. Azt kiabálta, ő nem azért adta magyar iskolába, hogy magyarból kapjon rossz jegyeket, és nyugodtan ki is veheti. Sajnos, ezzel az érveléssel gyakran találkozunk, mintha a szülők azzal számolnának, hogy ha már magyar iskolába íratták a gyerekük, akkor ezt méltányoljuk és legyünk elnézőbbek. Pedig ezzel csak nekik ártanánk, nem beszélve arról, hogy az iskolát nem aszerint választunk, hol lehet könnyebben megúszni” – mondja a tanár.

Kollégáival is gyakran beszélgetnek, hová vezethet ez a hozzáállás, és arra jutottak, hogy a gyerekek problémamegoldó képessége egyre csökken, miközben a szülők, elsősorban az anyák feszültsége és leterheltsége egyre nő. „Mindent el akarnak intézni, mégsem mindig olyan az eredmény, amilyenre számítottak, és ettől egyre frusztráltabbak. Azt is látom, milyen hajszoltak, fáradtak, hiszen elég, ha valakinek két gyereke van, és mindkettőnek mindenből a legjobbat akarja. Állandóan közbenjár, folytonos konfliktusokba bonyolódik a pedagógusokkal, edzőkkel, más szülőkkel, ez már önmagában is komoly stresszforrás. Miközben azt gondolja, a legtöbbet, legjobbat teszi a gyerekéért, épp a legfontosabbra nem jut ideje és energiája: hogy vele foglalkozzon, és olyannak szeresse, amilyen. Ha kevésbé tehetséges, közepes képességű, akkor olyannak, hiszen az övé. Az lenne a dolga, hogy így is megtanítsa érvényesülni, nem az, hogy elhitesse vele, ennél sokkal jobb” – véli a pedagógus.

Elfogadás helyett elvárás

A pszichológus szerint a gyerekeket sem lehet teljesen becsapni, mert a legtöbb valahol tudat alatt érzi, hogy amit kap, az nem annyira elfogadás, inkább csak elvárás. „Meg az örökké fáradt szülő, aki semmivel sem elégedett, és egy megálmodott ideális gyerek képét hajszolja ahelyett, hogy a létezővel foglalkozna. A helikopter vagy fűnyíró szülők maguk is kezelésre szorulnának, mert hatalmas nyomás alatt állnak. Kialakítottak egy eszményképet arról, milyen karriert szeretnének a gyereküknek, rengeteg energiát ölnek abba, hogy ezt elérjék, és mindent ennek rendelnek alá. Nem élik a saját életüket, ettől frusztráltak, hálát és teljesítményt várnak, ami sok esetben nem jön, amitől még csalódottabbak. Ilyenkor szoktam megkérdezni a szülőktől: megéri mindez? Nem kellene inkább annak örülni, hogy a gyermek ép, egészséges, és arra koncentrálni, ami igazán érdekli? Nem lehet mindenkiből atomtudós vagy szépségkirálynő, de ennél fontosabb, hogy boldog, kiegyensúlyozott gyerekünk legyen, akinek az anyja sem egy ideggombóc. Ha valakivel egész életében azt érzékeltetik, mennyit megtettek érte a szülei, és mégsem teljesítette az elvárásokat, az a kudarcélményt a saját gyermekeire is átviszi. Sokkal jobb egy kevésbé perfekcionista, a dolgokat lazán kezelő anya, aki ahelyett, hogy a gyerekét fuvarozná haza az iskolából, a barátnőivel kávézik, de otthon már nyugodtan, feszültségmentesen tud foglalkozni vele” – véli a szakember.

Áldozat és hála csapdájában

Nincs rosszabb, mint ha az ember azt érzi, feláldozta magát, a másik érdekében folyamatos lemondásra kényszerült. Ez minden gyerek-szülő kapcsolatra érvényes, mert a túl sok áldozat eredménye mindig az lesz, hogy a gondoskodó fél nem érez elég hálát, megbecsülést. Ennek nagyon könnyen elejét lehet venni. Annyit kell megtenni, ami természetesen elvárható, és a szülőket sem gátolja a saját felnőtt életük megélésében.

„Mindig ki kell állnunk a gyerekünk mellett, ha bántják vagy igazságtalanság éri, de nem szabad a pártjára állnunk, ha nincs igaza. Támogatni kell a tehetsége fejlesztésében, de nem szabad elhitetnünk vele, hogy több, mint amire valóban képes. Segítenünk kell a problémák megoldásában, de végzetes hiba elhitetni vele, hogy ezek nem is léteznek, mert az egészséges fejlődéshez hozzátartozik az is, hogy a gyerek csalódik, meg kell küzdenie az igazáért, vagy bírálat éri. Ahhoz, hogy normális, az élet nehézségeivel megbirkózni képes felnőttekké váljunk, tudatosítanunk kell: a világon senki sem csak azért él, hogy mi jól érezzük magunkat, és semmi sérelem ne érjen. A szülő akkor teszi jól a dolgát, ha gyermekét úgy neveli, hogy az tudja: a nehézségek az élet velejárói, és számos problémával egyedül kell megküzdenie” – hangsúlyozza Madurkayová.

Nyugodt szülő, boldog gyerek

Legfőképp pedig akkor teszi jól a dolgát, ha saját kiegyensúlyozottságára is ügyel, mert a gyermek többet kap egy nem tökéletes, de nyugodt, mint a tökéletességre törekvő, ám állandóan ideges szülőtől. A pszichológus szerint elég, ha a gyermek tudja, hogy érdeklődünk felőle, törődünk vele, de a saját dolgát ráhagyjuk. „Nem kell megoldanunk a feladatait, közbenjárnunk érte a tanárainál, mert ezekkel azt sugalmazzuk neki, hogy maga nem képes rá. Mi pedig benne ragadunk egy állandó óvó, védelmező szülőszerepben, ami mellett sem nőként, férfiként, feleségként, férjként, barátként, vagy szakemberként nem teljesedhetünk ki, hiszen a figyelmünk középpontjában mindig a gyerek áll. Egy családban mindenki egyenrangú, és akkor működik jól, ha minden tagja úgy érzi, nem kell a másik érdekében erején felül teljesítenie.”

Vagyis lazítsunk. Ne akarjuk kipárnázni a játszóteret, ne rohanjuk egy lehorzsolt térddel a sürgősségire, és ne legyen lelkiismeret-furdalásunk, ha megengedünk magunknak egy szabad délutánt. Haim Ginott szerint ugyanis a legtöbb, amit a gyermekeinkért tehetünk, hogy bizalommal vagyunk irántuk. Ez állandó figyelmet és feltétlen szeretetet jelent, de azt is, hogy engedjük önállóvá válni, egyedül dönteni. „Az, hogy magunk döntünk, mit teszünk, az egyik legmeghatározóbb élmény az életünkben – véli a gyermekpszichológus. – Nincs jobb szülő, mint aki ezt meg tudja adni a gyermekének, emellett önmaga tud maradni, mert csak így képes megtalálni magát az új élethelyzetekben és szerepekben, nő, férfi, házastárs, élettárs maradni, majd nagyszülővé válni. Az elégedettség titka ugyanis, hogy bármennyire gondoskodunk is másokról, mindig a saját életünket is éljük.”