A féltenivaló

Pénteken küldjük ugye nyomdába a lapot, azt a napot teljes feszültségben élem, aztán vasárnap már készülök a hétfői nagygyűlésre, küldöm szét az ajánlókat, kezdem olvasni, szerkeszteni az elkészült anyagokat. De a szombat, az csak gondolatban szól a Vasárnapról, kivétel, ha valami miatt (betegség, mulasztás, szabadság) késésben vagyok. Ezen a januári nyári szombaton viszont nem gondoltam a gonddal, könyököltem a balkonon trikóban, és fürdettem arcom a napsugarakban.

Egyszer csak mit látok? A hátsó bejáratunknál álló bútorszállító autóba két markos legény a mi szekrényeinket hordja. Először a szívem szorul össze, majd a szemem lábad könnybe: pedig régóta tudom, esküvő után az otthonalapítás fázisa jő el. Itt az utolsó lépés, költöztetik a kis egyszobásból egy kedves vidéki házba a múltunk darabjait. Először azon hatódom meg, hogy eszembe jut, hogyan vettük huszonévesen összeházasodva, otthont teremtve mi ezeket a bútorokat. A legszebb volt abban az időben, masszív variabútor, nem nekünk kellett összeszerelni otthon, viszont darabjai tetszőlegesen egymásra, -re, mellé rakhatók. Nem is tudtuk volna megvenni, ha nem így van, darabonként hoztuk haza apámtól örökölt 105-ös Škodánk tetején, a csomagtartóban, minden hónapban várva a fizetést, bővült a rakodótér a pozsonypüspöki kis otthonban, ahová még ez az otthonteremtő asszonnyá lett leányzó született. Ahol vártuk, hogy lakást kapjunk végre, tágasat, szárazat, világosat és meleget, ami a rendszerváltozás felfordulásában meg is lett, s egy napon a pozsonypüspöki kis ház előtt álló bútorszállító autóba hordta két markos legény ugyanezeket az időtálló szekrényeket. Másodszor azon hatódom meg, hogy abból a cserfes pici lányból lett felnőtt viszi, menti gyerekkora helyszínének elemeit, ahogyan én is hoztam az apám csinálta könyvespolcokat Köbölkútról Pozsonyba.

Utaznak a kedves tárgyak, kertes házból kis házba, kis házból panelbe, panelből kertes házba némán hirdetve a folytonosságot, az otthonosságot. Nekem meg, mint akkor anyámnak, marad a várás, a gyerekeim várása, a találkozások, a közös ünnepek, ebédek, programok várása, leginkább a vasárnapoké, hiszen a családban széltében-hosszában hétköznap mindenki dolgozik.

Nézek a piros bútorszállító után, amint kikanyarodik az utcánkból, utána az ifjú pár kocsija, kicsit sűrűbben kell pislognom, valami a szemembe ment a januári nyári melegben, s közben arra gondolok, milyen boldog is vagyok, és Figura Jenőként is milyen áldott az asszonyok között, hiszen nem lőtték szét a házunkat, nem hívták be a fiunkat, a vőnket, nem csukták le a férjemet, sem engem, mert háborúnak nevezzük a háborút szóban és írásban, s a lányom nem egy kofferrel meg szatyorral menekül valamerre, ahol biztonságosabb, s ahol nem látják szívesen, hanem otthont teremt éppen ott, ahol nyugalmasabb. Arról már nem is beszélve, hogy édesanyám a kilencvenegyedik évében vetekszik velem testi fürgeségében és szellemi frissességében. Mindezt azért mesélem most el, mert tudom, nem egyedül vagyok ezzel így, sokan-sokan vannak hasonló helyzetben Olvasóink közt is, és szeretném, ha esetleges szomorúságukban rádöbbennének, milyen jó is az életünk, milyen nagy a mi kényelmünk még akkor is, ha egyre többe kerül, hogy micsoda ajándék szeretteink, a magunkéi körében élni még úgy is, ha a házból, a faluból történetesen elköltöznek, mert mindig marad, van kiért aggódni akár a januári nyár miatt, van kit várni, van kihez elmenni, van kit megölelni.

Szeretni.

Figura Jenő kisiparos – a VASÁRNAP kivételével – a hét minden napján a VASÁRNAPot várja.

Bächer Iván: Íz-lelő